„Ha
élni akarsz, tudj kockáztatni.” – Szergej Vasziljevics
Lukjanyenko
Mery’s
Pov
Rohantam
amilyen gyorsan csak bírtam. Nettie bajban volt, miattam, és erről csak én
tehettem. Ha nem szököm ki, akkor nem lett volna helyettem a pácban. Mérges
voltam magamra, de elhatároztam, ha már bajt okoztam, valamelyest helyre hozom.
Segítséget kellett keresnem, hogy valaki kihúzhassa a csávából Nettiet. Ő nem
ezt érdemelné… Ő kedves, és olyan, mint én, és nem haragudott rám, pedig
megérdemeltem volna…
Rettenetes
bűntudatom volt, hogy úgy bántam vele. Igaz, csalódott voltam Happy miatt, de
nem rajta kellett volna levezetnem a feszültséget. Elvégre Ő segíteni akart.
Hogy háláltam meg? Nem úgy, ahogy apukám tanította. Ő úgy tanította, hogy
köszönjem meg mindig a segítséget, akár tényleg megtörtént, akár nem. Ha ezt a
kifakadásom látta volna, akkor biztos nem lenne rám olyan büszke, mint ahogy azelőtt.
A
távolban fényeket pillantottam meg. Kicsit megtorpantam, mert nem tudtam, hogy
kik azok. Meg is lapultam egy bokor alatt, és igyekeztem hallgatózni. Csak
motyogást tudtam kivenni, semmi többet, de az időm fogyott. Nem terveztem
közelebb menni, hisz megtanultam a menedéken az iskolában, az erdőben többféle
veszéllyel is összefuthatunk. A vadállatok egy dolog, azok javarészt elmennek,
azonban mások is éltek arra. A leijesztőbb talán a Démonfarkas volt, amelynek
bundája fekete volt, és körülbelül egy ház méretének felelt meg. Három lila
szemét sosem tudom kiverni a fejemből, még a képen is ijesztő volt. Ha azzal
találkoznék össze, nem csak Nettie, de én is hatalmas bajba kerülnék. Szóval
csak vártam.
–
Mery!
Ahogy
meghallottam a nevem, megkönnyebbültem. Engem kerestek, vagyis velünk voltak. A
szívem nagyot dobbant, és szélesen elkellett mosolyodnom, mert így én is
hazajuthattam, és Nettie is megmenekülhetett. Azonnal kimásztam a bokor alól,
és rohanni kezdtem a fények felé. Biztonság. Otthon biztos kikapok anyától, de
kit nem érdekelt, csak újra hozzá akartam bújni, érezni az illatát és hallani a
szívverését. Megakartam neki fogadni, hogy többet nem szököm el.
–
Itt vagyok! – kiáltottam, majd áttörtem az aljnövényzeten és bokrokon, majd a
nevemet kiáltók elé érkeztem.
Ekkor
azonban a vigyorgásom alábbhagyott, ahogy a lelkesedésem is. Egy olyan táborba
tévedtem, ami első sorban árulókból állt. Valahogy biztos rájöttek, hogy
elkerültem, mert máskülönben nem kerestek volna. Rosszabb dolog nem igen
történhetett volna velem. Ha választhatnék, inkább a Démonfarkas, azt legalább
kilehet játszani, hisz ha nem lehetne, akkor annyi történet sem szólna róla.
Mindemellett az nem megy lakott területekhez közel, vagyis, ha visszataláltam
volna, akkor megmenekülök. Az árulókkal már más volt a helyzet. Náluk
mocskosabb teremtmény kevés volt Eldaryában. Fittyet hánytak a szabályokra, és
öltek. Nem lehetett előlük menekülni, ha mégis sikerült, ajánlatos volt utána
elkerülni az erdőt, különben a következő találkozás már halállal is
végződhetett. Remegve kezdtem hátrálni, majd futni, de a kis lábaimmal nem
sokra mentem. Valaki felkapott az ölébe és erősen tartott, hogy ne tudjak
menekülni.
–
Segítség! – üvöltöttem úgy, hogy még visszhangzott is.
Ezután
viszont már csak az erős ütésre emlékszem, amit a halántékomon éreztem.
Nettie’s
Pov
– Gyere nagylány, ideje
ágyba bújni! – kapott az ölébe apám, és így indult el a szobám felé.
– De én még nem vagyok
álmos… - nyafogtam, pedig a szemeim már majd’ leragadtak.
– Egy erős, harcos nőnek
márpedig korán le kell feküdnie, ha ki akarja magát pihenni – borzolta össze a
hajamat szórakozottan.
– Jó… - törődtem bele.
– De ugye mesélsz?
– Mit meséljek? –
kérdezett vissza kedvesen mosolyogva, miközben letett az ágyamra, és
betakargatott.
– Mesélj Eldaryáról! –
feküdtem le, de nagy zöld szemeimmel, apu arcát néztem.
– Rendben. Miről
meséljek most neked? – huppant le az ágyam szélére.
– Az árulókról! És
ahogy veszítenek! – vihorásztam.
– Hát rendben –
mosolyodott el apám. – Eldaryában nagyon sok az áruló, de, hogy pontosan mi
miatt lesznek azok, az rejtély. Az emberek csak akkor kezdenek hallani ezekről
a történetekről, amikor már a vezető kiszakítja őket a gárdáikból, és száműzi
őket az erdőbe.
– Ezért ajánlatos
elkerülni az erdőt? – vágtam közbe.
– Úgy bizony. De nem
kell félni, mert ott él Étoile Filante, aki kivezet téged a bajból. A neve azt
jelenti, hogy Hullócsillag, és ha szépen kéred, akkor mutatja az utat, hogy
merre tudod elkerülni a gonoszokat.
– És Ő milyen? –
pislogtam nagyokat.
– Egy gyönyörű nőt
képzelj magad elé. A haja arany, és lágyan a vállára omlik, de még a háta
közepéig is elér. A szemei türkiz zöldek, és szinte világítanak a sötétben.
Magas és kisportolt, mert mielőtt szellemmé vált volna, az Obszidián gárda
tagja volt. A szelleme nem jelenik meg akárkinek, így szerencsésnek mondhatod
magad, ha Te látod. Van egy tőre, amit még kislányként kapott az édesanyjától,
aki az Ő anyjától. Ősi fegyver, így csak az kaphatja meg, aki méltó rá…
Miközben apám folytatta
a történetet, a szemeim bekapódtak, és a játékmacim ölelgetve elaludtam.
Rémes
fejfájásra nyitottam a szemem. Amióta Eldaryába kerültem, megszoktam, hogy
gyakran járok úgy, hogy erős fájdalomra kelek. Hisz, még jó formán negyed órája
sem kerülte oda, de Jamon már majdnem betörte a fejem. Régi „szép” emlékek…
Vagyis annyira nem régi, csak pár napos.
Nagy
nehezen felültem a fejemet fogva, és a szám eltátottam. Az erdő közepén
lehettem, egy nagy ketrecben. Körülöttem sátrak, függőágyak és tábortűzhöz való
fák hevertek. Középen sok ember ült, szakadt ruhákban és valamin nevetgéltek.
– Árulók… - motyogtam magam elé.
Már emlékeztem. A maszkos férfival
harcoltam, és csapdába léptem… Harcoltam? Ez erős szó. Inkább menekültem előle.
Minden esetre, a végkifejlet ugyanaz, engem leütöttek és ketrecbe zártak.
Mondjuk nem mintha annyira meglepett volna a dolog, ugyanis bármihez kezdtem,
mindig én húztam a rövidebbet. Ez volt a sorsom Eldaryában.
Ekkor
a ketrec nyikorgását hallottam, majd láttam, ahogy kinyílik. Egy újabb sereg
ember érkezett, és egy mozgó zsákot dobtak be, majd bezárták az ajtót és arrébb
álltak. Leszedtem a kötelet a zsák szájáról, majd hátrébb csúsztam. Ekkor bújt
elő Mery a szövet mélyéről.
– Nettie! – szaladt rögtön hozzám,
ahogy meglátott.
–
Mery, mi történt? – öleltem át, miközben a hátát simogattam.
–
Én futottam, aztán hallottam a nevem, és láttam fényeket. Odamentem, de
elkaptak – szipogott. – Segít nekünk valaki Nettie?
–
Semmi baj Mery, a fiúk már keresnek minket – mosolyodtam el bátorítóan. – Jönni
fognak.
–
Megígéred? – kérdezett rá reménykedve.
–
Megígérem. De ha nem találnak meg időben, majd kihozlak én téged. Esküszöm!
Igazából még magam sem tudtam, hogy
mi lesz velünk, de egy valamiben biztos voltam, nem akartam Meryt fogságban
tudni. Eldöntöttem, hogy ha kell, akkor feláldozom magam, de Őt biztos nem
hagyom magára. Nekem végül is már mindegy volt. Távol voltam az otthonomtól,
ráadásul nem is volt biztos, hogy haza kerülök valaha. Merynek viszont nem. Az
anyukája haza várta és Ő hazamehetett. Kötelességemnek éreztem, hogy segítsek
neki, hisz miattam kerültünk bajba… Meg hát végül is, miatta is, mert Ő szökött
ki, de ez más téma.
Szorosan öleltem a kisfiút és
simogattam a hátát miközben egy szökési terven agyaltam. Reménykedtem benne,
hogy a fiúk megtalálnak, de még én sem tudtam, hogy hol vagyunk, hát akkor Ők?
Minden esetre bíztam bennük. Bíztam abban, hogy megtalálnak, és ha engem nem
is, de Meryt legalább megmentik. Bíztam bennük, mert nem tehettem mást.
XxXxXxXxXxXxXxXxX
A
bor, a sör és valami sült szaga kavargott a levegőben. Már egy jó félórája
tarthatott a lakoma, én pedig az idő haladásával, egyre éhesebb lettem.
Emellett a szeszes italoknak, már csak a szagától kezdtem megrészegülni. Mery
időközben engem ölelgetve elaludt, ami egy kicsit segített, mert több időt
tudtam a menekülés kitervelésére fordítani. Igyekeztem megfigyelni minden apró
részletet. Például a cella rácsai igen instabilan voltak rögzítve, könnyen
kilehetett őket szedni a helyükről, legalábbis első ránézésre ez jött le. Semmi
komolyabb nem akadályozhatta meg a rabot a szökésben, vagy a látszat csal?
Miközben
ezen járt az eszem, elsötétedett a táj. A tüzet eloltották, és nyugovóra
tértek, kiütötte őket a szesz és a nehéz kaja. Hamar hallottam a horkolást, bár
szerintem azt az egész erdő. Igyekeztem gyorsan felmérni a helyzetet, van-e
valahol őrszem, ha igen hol, és mennyire józan. Ám nem találtam. Le voltam
döbbenve, ennyire nem lehettek felelőtlenek… De lassan be kellett látnom, hogy
igen. Azon gondolkodtam, vajon mekkorát csattan majd a léc, ha kitöröm a
helyéről, és milyen gyorsan kell futnunk Meryvel, egyáltalán merre. Ekkor
azonban hallottam a lakat kattanását, majd a ketrecajtó nyikorgását. Amikor
megfordultam, először sikoltani akartam, de inkább meggondoltam magam. A
maszkos idegen állt előttem, akivel harcoltam korábban. Hirtelen, a szája elé –
vagyis gondolom a szája elé, mert nem láttam a maszktól – tette az úját, és
mutatta, hogy maradjak csöndben. Ezután intett kifelé, majd eltűnt.
Összezavarodtam teljesen. Először börtönbe juttat, aztán kiszabadít, és ezt nem
tudtam hova tenni. Végül is, nem is akartam ott elgondolkodni rajta, mert nem
akartam megvárni, míg valaki felfedezi a nyitott cellát és visszazárja. Inkább
lökdösni kezdtem Meryt, hogy minél előbb elmehessünk.
– Mery – suttogtam a nevét. – Mery,
ébredj!
– Mi történt? – pillantott fel
álmos szemekkel. Szerintem hirtelen azt sem tudta, hogy hol van.
– Gyere, menjünk – húztam fel álló
helyzetbe. – Halkan, nehogy felkeljenek!
Láttam,
hogy Mery valamennyivel éberebben kezd követni. Lassan lépkedtem, egyenesen
előre, és figyeltem, hogy nincsen-e őrszem valamerre. Már majdnem kijutottunk,
amikor egy olyan rész mellett haladtunk el, ahogy az állataikat tartották.
Engem különösképpen nem érdekeltek, azok is aludtak, ám Merynek felkeltették az
érdeklődését. Amikor megfordultam, a kisfiú már nem mögöttem jött, hanem
elindult az állatok felé. Egyenesen egy láda felé ment, amit elkezdett
feszegetni. Azonnal odaszaladtam hozzá, persze ezt igyekeztem minél hamarabb
tenni.
– Mery, mit csinálsz? – suttogtam idegesen.
– Itt van! Tudom, hogy itt van! –
magyarázta és közben tovább bajlódott a ládával.
– Ki? – értetlenkedtem.
Ekkor
egy nagy reccsenést hallottam, ami miatt körbe kellett néznem, nem-e kelt fel
valaki, de megkönnyebbülve láttam, hogy mindenki alszik. Nem tudtam, hogy hogy
tudnak ilyen békésen aludni, de igazán kíváncsi lettem a technikájukra. Mondjuk
nem akartam felkelteni Őket ezt megkérdezni, de akkor is értetlenül álltam a
dolog előtt. Ezután visszafordultam, és az a látvány fogadott, hogy Mery valami
fura állatkát ölelget.
– Happy, annyira hiányoztál –
mosolygott.
– Happy? – vontam föl a
szemöldököm. – Ő a Crylsam, akit kerestünk?
– Igen – mosolygott. – Felismerem a
lábára kötött kendőből. Szerencsére nem vették le.
Ekkor az egyik áruló mocorogni
kezdett, de szerencsére csak fordult egyet. Nyelnem kellett, de igyekeztem
lenyugtatni magam. Tudtam, hogy ideje útnak indulni, még azelőtt, hogy felkelne
bárki is. Megfogtam Mery kezét és óvatosan húzni kezdtem magam után. S bár
órákig el tudtam volna nézni, ahogy a kis szöszi, boldog mosoly keretében
szeretgeti a bolyhos kis lényt, de nem tettem. Úgy gondoltam, hogy elég lesz
akkor, amikor már biztonságban leszünk.
Igyekeztem
halk lenni, csak az volt a baj, hogy mégis volt őrszem. Egy fekete-zöld madár –
ha jól emlékszem Kero Crowmeronak hívta – kezdett hangos rikácsolásba, ahogy
meglátott minket. Persze, erre már felébredtek az árulók, és azonnal feltűnt
nekik a hiányunk. Nem vártam meg, míg teljesen magukhoz térnek, szorosan karon
ragadtam Meryt, és rohanni kezdtem vele, a megfelelőnek vélt irányba. Az
aljnövényzet csak úgy csörgött a lábunk alatt, az ágak pedig fájdalmas
reccsenéssel törtek le, amikor valaki úgy rohant nekik. Igyekeztem a
legkönnyebben járható utat megtalálni, de ez a sötétben nem volt egyszerű.
Ekkor az ég felé pillantottam, ahol ezúttal sajnos nem szállt el egy
hullócsillag sem, így magamra voltam utalva.
– Nettie, nem bírom! – lihegett mögöttem
a kisfiú. – Elfáradtam!
Nem
feleltem semmit, egyszerűen felkaptam a kisfiút az ölembe, és futottam vele
tovább. Szerencsém volt, mert az adrenalin miatt egész jól bírtam, de tudtam,
örökké nem fog menni. Csak sajnos nem voltam képes lehagyni az ellenségeim. Nem
is amiatt aggódtam, hogy velem mi lesz, inkább Meryt féltettem. Ekkor
hátrapillantottam, és láttam, hogy lassan elkapnak. Hiába, jobban ismerték az
erdőt, könnyebben mozogtak. Már azon gondolkodtam, hogy hogyan helyezzem
biztonságba Meryt, amikor éreztem, hogy valaki a derekamnál fogva felemel, és
egy fára tesz. Megfordultam, hogy szembe találjam magam a megmentőmmel, vagy
éppen elrablómmal, ám ahogy megláttam, hogy ki is az, nem igazán tudtam
eldönteni, melyik helyre soroljam.
–
Nevra – sóhajtottam fel végül, mert hát mégis csak az én oldalamon állt. – Úgy örülök,
hogy látlak.
–
Engem mindig öröm látni, cica – kacsintott egyet.
Erre
csak megforgattam a szemeimet. Tipikus Nevra… De őszintén bevallom, a reggeli
tette után nem is számítottam rá, hogy valaha ennyire örülni fogok annak, ha a
közelemben van. Azonban ez azt is jelentette, hogy a többiek is valahol
alattunk voltak, vagyis megtaláltak minket. Megmenekültünk. Legalábbis egy
időre.
–
Hol vannak a többiek? – suttogtam, mert közben kis „barátaink” a fa alatt
kutakodtak, ugyanis nem látták, hogy hova lettem.
–
Jó helyen, várják a megfelelő időpontot a támadásra – válaszolt halkan Nevra,
és láttam, hogy idegesen pásztázza az alattunk gyülekezőket.
–
Több Árnyék gárdás is van? – kérdeztem rá.
–
Igen, de most csak én szolgálhatok a megmentésetekre, ha arra gondolsz –
pillantott fel rám. – Szóval gyertek!
–
Nem – feleltem határozottan. – Vidd Meryt.
–
Tessék? – vonta fel a szemöldökét. – Nettie…
–
Ne játszd a kemény legényt. Igen, erős vagy, azt bevallom, de kettőnket nem
bírsz el, és úgy nagyobb az esélye a lebukásnak. Ráadásul eredetileg ti csak
Meryt kerestétek, Ő fontosabb!
–
Nem hagyhatlak egyedül – suttogta kissé idegesen. – Azt a feladatot kaptam,
hogy mindkettőtöket vigyem el!
–
El is viszel majd engem is, de előbb Meryt! Addig én itt maradok és nem lesz
baj – adtam a karjaiba a kisfiút. – Bízz bennem! És akkor én is megpróbálok
benned…
Láttam
Nevrán, hogy vívódik, de egy végtelennek tűnő perc után bólintott, és a fákon
haladva elindult. Figyeltem, ahogyan távoznak, és valahol megkönnyebbüléssel
töltött el. Persze tudtam, hogy még nincs vége, és igyekeztem láthatatlan
maradni, így hátrálni kezdtem, hogy a fatörzshöz tudjak lapulni. Sajnos azonban
úgy léptem, hogy az ág alattam egy nagyot reccsent, ezzel felkeltve mindenki
érdeklődését.
– Úgy van, Nettie, ügyes vagy… -
nyögtem egyet.
Ezután igyekeztem az ágakon
keresztül menekülni. Ugráltam, másztam, lendültem, igazi Tarzannak éreztem
magam. Kár, hogy az említett karakter ezerszer ügyesebb nálam. Anno nem
értettem, hogy miért akarta apám annyira, hogy megtanuljak fát mászni, illetve
a testnevelés tanárom sem, hogy miért ragaszkodik annyira a kötélmászáshoz,
valamint a gerenda gyakorlatokhoz, de így utólag, hálás vagyok mindkettejüknek.
Ha nem tanítottak volna akaratom ellenére, akkor jóval nagyobb slamasztikában
lettem volna.
Persze
az alattam lévő „vademberek”, rögvest dobálni kezdtek felém mindenféléket,
illetve igyekeztek utánam mászni. Elvégre, miért is menekülhettem volna
könnyen? Az túl mesébe illő lett volna. Ekkor egy parittyás srácnak sikerült
kilöknie az egyensúlyomból, mivel jól oldalba vágott egy kővel. Emiatt azonban
sikeresen leestem a fáról, a jobb bokámat kificamítva. Hát körülbelül beszartam
a hirtelen jött fájdalomtól, meg a felismeréstől is, hogy innen nincs menekvés.
Már szinte hallottam a halál szonettjét, amikor is lépésekre lettem figyelmes.
Néhány pillanat múlva, egy láb bukkant fel a látóteremben. Női láb,
harminchetes méret, és a lila legrusnyább árnyalatában virító csizma… Azonnal
tudtam, hogy ez csakis Miiko lehet.
–
Sejtettem, hogy béna vagy, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy képes vagy
felülmúlni önmagad – szólalt meg egész nyugodtan. – Nem volt kielégítő az esti mese?
–
Ne gúnyolódj már, hanem védj meg! – nyüszítettem ijedten, ahogy elkezdtek
felénk rohanni.
Miiko
ekkor a földnek csapta jogara alját, amiből kék lángok vettek minket körül és a
hozzánk legközelebb lévő lényeket fel is gyújtották. Az üvöltés örökre a
fejembe égett, ahogy a kép is. Az a fájdalmas ordítás, amit még legvadabb
álmaimban sem képzeltem, hogy így hangzik… Sok filmet láttam már, amiben
üvöltöztek a „haldoklók”, de egyik sem ért fel az igazival. Ahogy pedig az
égett hús szaga megcsapta az orrom, a hányinger is elkapott. Ez nem álom volt,
hanem valóság… És azok az „emberek” meghaltak.
–
Támadás! – kiáltotta Miiko.
Pár pillanat múlva hangos
üvöltéseket hallottam, és ahogy körülnéztem, már láttam is, ahogy a gárdák
tagjai egymás után rohannak támadni. Bár még annyira nem ismertem senkit Keron,
Nevrán, Valkyonon, Ezarelen és Miikon kívül, de az itt harcolók közül már
láttam párat a folyosón, az udvaron, valamint az étkezdében. Szóval, ha nem is
tudtam név szerint beazonosítani Őket, de legalább azt tudtam, hogy hozzánk
tartoznak. Mondjuk nehéz is lett volna nem észrevenni, amikor mindenkinek a
mellkasán ott díszelgett a gárdájának a címere. Mondjuk én special otthon
hagytam…
Ámultan, magamról megfeledkezve figyeltem
a harcot. Míg az Obszidián gárda tagjai puszta kézzel, vagy fegyverrel estek
nekik, addig az Abszint gárda tagjai varázsitalokkal dobálták Őket. Valkyon
csak úgy dobálta félre az Őt támadókat. Biztos voltam benne, hogy Ő egy robot.
Lehetetlennek találtam, hogy ilyen lehetséges. Oké, másik világ, mágikus
lények, de akkor is. Ennyire senki sem profi.
Az Abszint gárda robbanó
fegyvereiben a kézigránátot véltem felfedezni. Úgy értem, külsőre is
hasonlított. Egy lombikban volt valami folyadék, aminek a színe sötét volt és
afölött volt valami drótra emlékeztető dolog. Amikor kihúzták, akkor el is
dobták, majd ahogy földet ért, felrobbant. Egy otthoni háborúban éreztem magam,
csak másabb formájúak voltak a fegyverek. De a hatás ugyanaz volt… Halottak
mindenhol.
– Nettie, menj fedezékbe! – parancsolt
rám Miiko.
Ezt
mondani könnyű volt, csak hát nekem kiugrott a bokám a helyéről, már a járás
gondolata is fájt, nem, ha még tényleg mennem is kellett. Ebben a percben
bármit megadtam volna Nevráért, de persze nem jött olyan gyorsan. A városig
vissza kellett vinnie Meryt, ami nem biztos, hogy olyan közel volt. Nem tudtam,
hogy mennyire vonszoltak minket be, vagy hogy egyáltalán jó irányba kezdtem-e
menekülni, de azt sejtettem, hogy nem a város szomszédjában voltunk. Azért
reménykedtem, hogy Mery és Nevra jól vannak. Igen, aggódtam a vámpírért, mert
ha Ő megsérül, akkor Mery is, nagy valószínűséggel.
Lassan
tornáztam fel magam álló helyzetbe, és bicegni kezdtem el a csatamezőről, de
ekkor egy erős ütést éreztem a hátamban, amitől előre buktam, és még a térdem
is felszakítottam. Nem volt elég bajom, ismét engem támadtak meg. De őszintén,
miért? Én nem nyúltam senkihez, miért engem akartak megölni? Ott voltak a gárda
tagok, akik sorra verték le Őket, akkor mi volt az az indok, ami miatt minden
áron engem akartak megölni? Megtudtam
valamit, amiről nem tudtam, hogy megtudtam?
Ijedten
fordultam meg, mögöttem pedig az ellenség egyik embere állt. Mondjuk nem
lepődtem meg rajta, elvégre várható volt, hogy nem Valkyon vág hátba egy
bottal, de akkor is. Ijesztő volt szembe találnom magam egy olyan férfival, aki
meg akart gyilkolni. Igyekeztem felállni, hogy elszaladhassak, de ismét
leütött, majd meg is rúgott. Ijedtemben mást nem láttam jobbnak, mint
elgurulni. Ezután felültem, és rákjárásban igyekeztem elkúszni, de a hátam egy
fával találkozott. Az én formám… Miért is menekülhettem volna normálisan? Az
kevésbé lett volna sablonos. De az életem egy kibaszott sablonra épült. Hogy
őszinte legyek, nem tudom, hogy miért ez jutott eszembe a halál küszöbén.
Figyeltem,
ahogy a többiek észreveszik, mi is történik, de nem tudtam felém jönni. Láttam
a fölöttem álló szemében a gonoszságot, és hogy mindjárt leszúr… Remegtem és
lehunytam a szemem. Inkább nem akartam látni a halálom. Apa, megyek már…, gondoltam magamban. Végül is, ha úgy vesszük szép
életem volt… Vagy nem. Végül is, én mondtam, hogy inkább Mery éljen, én meg
haljak meg, de úgy őszintén, ennyire komolyan nem gondoltam. Még élni akartam.
Hogy juthatott eszembe magam felajánlani? Vagy miért féltem? Rendesen
belefájdult a fejem ezekbe a furcsa érzésekbe. Míg Mery nálam volt, addig a
testemmel védtem volna, de így… Így csak féltem. Nem akartam meghalni.
– Ginzon nagyúr parancsára! –
kiáltott fel, majd készült lecsapni.
Vártam
a fájdalmat, az érzést, hogy haldoklom, de nem jött. Sőt, minden hang
abbamaradt. Az is megfordult a fejemben, hogy ilyen gyorsan meghaltam, de mivel
továbbra is lélegeztem, és a bokám is fájt, ezt elvetettem. Végül amellett
döntöttem, hogy kinyitom a szemem. Ha csak erre várt, akkor essünk túl rajta,
ezen ne múljék.
Hirtelen,
fel sem fogtam mi van. Egy árny állt előttem, átlátszó volt, ám mégis lehetett
látni az alakját. Karcsú, női test volt, hosszú hajjal, és kisebb izmokkal. Egy
szellem állt előttem, és védett a halálos csapástól. Mindenki álla leesett,
talán jobban is, mint nekem – megnyugtató volt a gondolat, hogy Ők is képesek
meglepődni. Senki sem mert megmozdulni, de legjobban az előttem álló fiú sápadt
el. Ez az szellem, védj meg engem!
Legalább egy szellem ki áll értem! Szeretnek a fentiek!
Ekkor
a szellem fogta magát és izomból a fába vágta a fiút, amibe még a törzs is
berepedt. A szám rohamos sebességgel indult meg az anyaföld felé, erre tényleg
nem számítottam. Örültem, hogy engem véd, máskülönben már duplán halott lennék.
Még egy másik férfi próbálkozott volna, de hasonlóan járt, Ő is fát döntött. A
többi áruló már nem mert kötözködni, fogták magukat, és elrohantak. Torkomban
dobogó szívvel néztem fel a nőre, aki továbbra is védelmezően állt fölöttem. Várjunk csak… Nem lehet, hogy ez, Ő?
–
Éotile Filante? – kérdeztem rá remegve.
Erre
a szellem rám nézett. El sem akartam hinni, hogy tényleg Ő állt fölöttem, és jól tudtam a nevét. Ekkor láttam, ahogy
letérdel elém, amitől eléggé megijedtem. Nem tudtam, hogy azért, mert nem lett
volna szabad megszólítanom, vagy más miatt. Ám ahogy az arcát néztem, láttam,
ahogy mosolyog. Döbbenten néztem rá, mire megfogta a kezemet, és egy tőrt adott
oda nekem. Meg akartam csípni magam, hogy felkeljek, mert egyre lehetetlenebb
dolgok történtek. Megmentett egy szellem, aki Éotile Filante volt, akiről apám
mesélt és a kezembe adott egy tőrt, amit úgy éreztem, hogy nem kellett volna. Mi a franc folyik itt?
–
Ezt… Ezt miért? – értetlenkedtem.
Nem
értettem az egészet, de ahogy körülnéztem, láttam, hogy a többiek sem. Ezután
Étoile óvatosan álló helyzetbe húzott, egy gyengéd csókot adott homlokomra,
majd egy nagy villanás után eltűnt. Nem értettem az egészet, összezavarodtam,
és nem tudtam hova tenni a történteket. Mi a nyavalyáért kaptam én a tőrt?
Miért védett meg? Miért nem ébredek már fel?!
–
Ez meg mi volt? – hallottam Ezarel döbbent hangját.
Ez
valahol megnyugtatott, mert így nem éreztem magam annyira hülyének. Ezután
tekintetem a kezemben lévő tőrre szegeződött. Ősi fegyver, így csak az kaphatja meg, aki méltó rá…, csengtek apám
szavai a fülemben. Úgy éreztem, ez valami félreértés lehet. Aztán elájultam.
XxXxXxXxXxXxXxXxX
Ültem
a szobámban az ajtónak támaszkodva, kezemben a tőrt nézegetve. Miután
visszatértünk, pontosabban engem Valkyon visszacipelt, azután Miikotól
megkaptam a rendes letolást, hogy hogy lehetek annyira felelőtlen, emellett
megszegtem, amit kért, és így tovább. Ha ez nem lett volna még elég, Kero is
kiselőadást tartott, hogy mi téphetett volna szét odabenn és játszhatott volna
a csontjaimmal. Gusztustalan egy unikornis… Felhozott egy közelmúltban történt
esetet is, hogy még mindig ápolják a Leiftan névre hallgató férfit, aki az
erdőben összetűzésbe keveredett egy „Black Dog”-gal, én azonban csak a fejem
fogtam. Túl sok információ érkezett egyszerre. Oké, féltettek, de miért?
Ennyire szükség volt egy csalira?
Mery
hazakerült, megígérte, hogy nem szökik el többet, és még azt is megfogadta,
hogy egyszer majd Ő is az egyik gárdában harcol. Emellett azt is nekem tudta be,
hogy végül meglett Happy, és azt mondta nekem, hogy a legjobb barátja vagyok.
Jól esett ezt hallani. Mármint, nem a gárdás dolgot, amiatt inkább féltettem.
Az aznap látottak után nekem aztán senki se magyarázza be, hogy milyen jó egy
gárda tagjának lenni, mert lecsapom az első kezembe eső tárggyal. Azt hiszem
hatan haltak meg, ketten súlyosan megsérültek, a többiek pedig vagy teljesen
rendbe visszajöttek, vagy kisebb sérülésekkel megúszták.
Étolie
tettét továbbra sem értettem, de azon még jobban megdöbbentem, hogy úgy nézett
ki, ahogy apám mesélte. Apám annyi mindent tudott Eldaryáról, valahogy kezdtem
azt érezni, hogy valaha Ő is ide tartozott, csak nem tudtam, hogy is került a
Földre és miért. Talán, ha anno nem jön el innen, akkor még ma is élne. A
szemeim újra megteltek könnyekkel, ahogy eszembe jutott a jelenet, ahogy
meghalt, mert láttam… Láttam és nem tehettem semmit. Langyos könnyek kezdtek
lefolyni az arcomon, majd keservesen zokogni kezdtem. Nem érdekelt ki hallja,
kiakartam végre sírni a bánatomat… Végre, ennyi év után…
~O*O~
Nettie
ablaka mellett ült és gondolkodott. Gondolkodott, hogy ismét rátörjön-e, hogy
kicsit piszkálja és kioktassa-e. Ajkát rágta. Kedvelte a lányt, tényleg szerette
az ilyen nőket, és megakarta szerezni magának. Azonban valami megszólalt benne
minden alkalommal. A lelkiismerete? Talán. Évek óta nem hallotta, nem értette,
hogy miért akkor bukkant fel, amikor a lány is. Ez az ember nagyon sok mindent
vonzott, ami már rég eltűnt. Ginzon mozgásba lendült, a maszkos is, az árulók
szövetkeztek, egy Démonfarkas majdnem megölte az egyik ismerősét és még a
lelkiismerete is visszatért.
Nevra
a hajába túrt és kifújta a levegőt. Már fordult volna az ablakhoz, hogy
bemenjen, de megtorpant. Tompa hangok szűrődtek ki… Sírás hangjai. Óvatosan
benézett, és akkor látta meg, a földön zokogó lányt. Kényszert érzett, hogy
bemenjen és hogy megvigasztalja, és hogy utána magával vigye, de… De nem tette.
Valami furcsa hang azt súgta neki, hogy hagyja most magára a lányt. Ő pedig
hallgatott rá.
A
fekete hajú vámpír leugrott a tetőről és elsétált a dolgára. Majd máskor…
Wow!!!!!
VálaszTörlésMa láttan meg felteted és örömömben sikitozva rohangáltam a házban persze mindenki hülyének nézet de nem ez a lenyeg hanem az nagyon király lett ez a rész :) *-* <3 Folytasd hamar ;) #folytiiit
Puszil:
Shofy :$
Bocs. A hogy-ok lemaradtak x (
TörlésKöszönöm :D És semmi gond. Én is bocsánat, hogy miattam néztek őrültnek ^^" Örülök, hogy tetszett a rész, igyekszem minél hamarabb megírni a folytatást! :)
TörlésÖlel, Tori