2015. január 23., péntek

Mery

"A barátság akkor születik meg, amikor valaki azt mondja: "Tényleg? Hát te is? Azt hittem csak én vagyok ilyen!"" (Clive Staples Lewis)


Másnap olyan izomlázzal ébredtem, mint még soha. Feküdni nehezemre esett, nem tudtam, hogy állok fel, és megyek Valkyonhoz. Eljátszottam a gondolattal, hogy az ágyban maradok, és beteget tettetek, de nem mertem. Ki tudja mit csináltak volna velem! Inkább elhatároztam, hogy felkelek, csak volt egy probléma, mégpedig, hogy nem tudtam, hogy felállni. Mocorogtam egy kicsit, és végül az oldalamra fordultam, hogy onnan majd könnyű lesz felállni, és csak ekkor nyitottam ki a szemem. Mióta Eldaryába kerültem, sok hülyeséget csináltam már, de olyan nem lesz ezek után, hogy nem zárom kulcsra az ajtóm és nem deszkázom be az ablakom. Hogy miért is? Mert „drágalátos” Nevra, mellettem hevert az ágyban!

– Jézusom! – visítottam fel és kizuhantam az ágyból.

A földdel való találkozás nem volt valami kellemes, illetve az izomláz sem, de így is próbáltam arrébb kúszni. Hisz mégis egy perverz alak feküdt mellettem, ki tudja mióta… Ráadásul ez az alak még vámpír is volt, duplán összetojtam magam a közelségében.

– Jó reggelt, gyönyörű hercegnő. Gyönyörű vagy, amikor alszol – hízelgett.

– Mióta vagy a szobámban? – fakadtam ki.

– Olyan tíz perce – állt fel. – Ha alszol, akkor nehezen kelsz fel.

Ideges lettem. Ez a paraszt már nem egyszer lógott be a szobámba, ráadásul, amikor aludtam, még mellém is bújt. Egyre unszimpatikusabb lett számomra a férfi, és, amikor közelebb jött hozzám már nem bírtam magammal. Az izomlázam ellenére felugrottam, és Istenesen pofon vágtam. A tenyerem is belesajdult, hát még neki milyen érzés lehetett… Olyan volt, mintha több percig álltunk volna egy helyben, lassított felvételben, pedig pár másodperc lehetett az egész.

– Megvesztél?! – kiáltottam fel. – Soha többé ne csinálj ilyet!

– Ígérem, többet nem jövök ilyen közel hozzád, ha ideges vagy… Micsoda jobb egyenesed van – röhögött fel.

– Ez nem „jobb egyenes”, te marha! És a szobámba ne gyere be, főleg ha alszok! Most pedig takarodj! – mutattam az ajtó felé.

Hosszú pillanatokig, csak figyelt engem, majd vállat vont, és elhagyta a szobám. Idegesen rogytam a padlóra, ahol nyugtatni kezdtem magam. Annyira feltudtam magam húzni ilyen kis piti dolgokon, amióta apám meghalt. Na, jó, ez nem volt annyira piti, de reagálhattam volna másként is. Hátradöntöttem a fejem, és halkan dúdolgattam, így igyekeztem nyugtatni magam. Nem értettem, hogy miért három nappal az odakerülésem után kezdek kiakadni… Nem volt erre elég időm?

Ezután egy mély levegőt vettem, és megtörölgettem a szemeimet, amik könnybe lábadtak. A tojásra pillantottam, ami sértetlenül feküdt a keltetőben. Lassan odamásztam hozzá négykézláb, majd kivettem és ölelgetni kezdtem. Ő volt az én társam, még, ha csak egy tojás is volt. Óvatosan simogattam, és dúdolgattam neki is. Úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki vigasztalja, az éppen rémálmából ébredt, riadt gyermekét. Már most éreztem a köteléket köztünk. A kis rózsaszín tojás már most olyan volt, akár a gyermekem, vagy a legjobb barátom. Megsimítottam a felületét, és ismét szorosan magamhoz öleltem. Ezután úgy éreztem, hogy kezd kihűlni, így visszatettem a keltetőbe.

Még figyeltem egy darabig, mert nem akartam magára hagyni, de muszáj volt. Lassan feltápászkodtam álló helyzetbe, és bevánszorogtam a fürdőbe, ahol gyors mosakodásba kezdtem. Csak langyos vizet engedtem, hogy ne tudjam sokáig élvezni, illetve, hogy ne aludjak el újra, így végül is, hamar végeztem. Szerencsémre, még az este megkaptam az aznapi ruhám Kerotól, így ahogy kiszálltam, már bújhattam is a tiszta ruhába. Ugyanolyan volt, mint az előző napi, csak ezúttal narancssárga és barna keveredett benne. Meg kellett szoknom, hogy ezek után, főleg, csak ilyen színeket hordhatok. Hogy miért is? Egyszerű az oka! Minden gárdának megvan a maga színe, innen is meglehet őket különböztetni. Az Árnyék gárdában a fekete, illetve a sötét színek találhatóak meg, az Alkimista gárdában a kék és árnyalatai, míg az Obszidián gárdában – ahova történetesen én is tartoztam – narancssárga, barna, esetleg piros. Egyedül, a Fény gárda tagjai engedhettek meg maguknak akármilyen színt. Logikus, nem?

Persze, nem igazán az én dolgom, hogy miért így működik ez a dolog, meg úgy őszintén, volt nagyobb gondom is, mint ezen gondolkodni. Még mindig bántott, hogy elkerültem otthonról, és anyám semmit nem tudott rólam. Aggódtam miatta, mert apám halála is rendkívül megviselte, hát még az egyetlen gyermekét elveszteni, milyen csapás lehetett neki. Alig bírtam belegondolni, sőt, inkább nem is tettem. A tükör elé álltam és megmostam az arcom, mert lekellett hűtenem magam. Nem akartam sírni, mert nem akartam magyarázkodni. Vettem még egy mély levegőt, aztán úgy döntöttem, ideje elmennem reggelizni. Kero nem tudott elém jönni, de erről szólt előző este, így nem is vártam. Lassú léptekkel haladtam az útvonalon, amire emlékeztem. Annyira nagyon éhes sem voltam, elment az étvágyam, csak nem tudtam mitől. Már az izomlázam sem éreztem, annyira rossz lett a közérzetem.

Mire észbe kaptam, már az éléskamrában álltam, a nagy ajtó előtt. Mély levegőt vettem, hogy kinyissam, de ekkor valaki megragadta a kezemet és visszatartotta. Kíváncsian néztem fel, és persze, hogy Nevra állt felettem. Az arca még mindig piros volt, pedig már volt egy órája akkor a pofonnak.

– Mi újság? – kacsintott rám.

– Mennék enni – fintorogtam.

– Én is arra tartok, nem megyünk együtt? – vigyorgott rám a fiú.

– De igen, én a folyosó egyik oldalán, te meg a másikon! – vágtam rá idegesen.

Erre Ő csak sóhajtott egyet, majd kinyitotta az ajtót, és előre engedett. Nem foglalkoztam vele komolyabban, sejtettem, hogy a hátsóm akarja csak stírölni, de annyira nem izgatott. Már akkor olyan mindegy volt. Elvégre, mellettem feküdt az ágyban, ki tudja, hogy mit látott belőlem, amit nem mondott el.

Lassan meg is érkeztem az ebédlőbe, ahol már mindenki bent volt. Gyors léptekkel Kero felé indultam, és leültem mellé, aztán figyeltem Nevrát, amint leül Ezarel mellé. Láttam, hogy mindenki az arcát figyeli, de nem csodáltam, én is ezt tettem volna.

– Neked meg mi lett az arcoddal? – mutatott rá Ezarel.

– Lecsaptak, mint egy szúnyogot – magyarázta és öntött magának egy pohár vizet, amit lassan kortyolgatott. – Ki hinné, hogy egyszer Szúnyogosonás áldozata leszek.

– Mi a baj, Nettie? – nézett rám aggódva Kero.

– Lecsaptam egy szúnyogot… - morogtam.

Erre mindenki Nevrára pillantott, majd egy nagyot sóhajtottak. Bár, még csak három napja lehettem ott, de azt már tudtam, hogy a „szúnyog osonás” az, amikor, bár ügyesen oson az illető, vét egy hibát, ami miatt lecsaphatják. Nem muszáj, hogy hang legyen, lehet, csak az árnyékát látják meg, de már az is a veszte. Hülye egy neve volt, tudom, vagyis szerintem. Ezután csöndben maradtunk. Vagyis, Nevra és Ezarel vihorásztak valamin, én meg csak bámultam ki a fejemből. Amikor jött a reggeli, akkor szólaltam csak meg, illetve, akkor, amikor felálltam és távoztam az asztaltól. Gyorsan a szobámba mentem, ahol átöltöztem, majd mentem is az udvarra.

Az edzés oly gyorsan telt, szinte fel sem tűnt, hogy letelt az a két óra. Nem éreztem az izomlázam, sem, hogy alig kapok levegőt… Talán, amikor vége lett az egésznek. Kaptam is egy dicséretet emiatt Valkyontól, amit csak egy halk „köszönömmel” díjaztam, majd elindultam a szobám felé. Ahogy reggel eszembe jutott apám, elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak koncentrálni. A halála megviselt, és sosem tudtam túltenni magam rajta. Mosolyogtam, nevetgéltem, de belül… Belül fájt. Sírtam volna, de nem akartam, hogy aggódjanak értem. Nem hiányzott még az is az életemből. A szobámba azonnal engedtem magamnak vizet és fürdeni kezdtem. Nem sírhattam! Így is aggódtak értem, nem volt szükségem arra, hogy még jobban azt tegyék. Mély levegőt vettem és teljesen elmerültem a meleg vízben. Amikor már nem maradt levegőm, csak akkor bukkantam fel. Kicsit felfrissültebbnek éreztem magam, így kiszálltam, és megszárítkoztam, majd fel is öltöztem. Utam ezután az ágyamba vezetett, ahova egy zsákot megszégyenítő mozdulattal dőltem be.

Nagyjából egy órát ezután aludni próbáltam, illetve tovább vigasztalni magam, ami valamilyen szinten össze is jött. Elgondolkodtam azon, hogy mit tettem, akkor, amikor a Földön voltam ilyen hangulatban. Mindig elmentem a könyvtárba, ahol olvastam valami unalmas könyvet, ami elvette a figyelmem. Így fogtam magam, megigazítottam a ruhámat, majd kihúzva magam, elindultam a könyvtár felé. Nagyjából emlékeztem rá, Kero már megmutatta nekem, hogy merre találom. A folyosóról kijövet jobbra, fel a csigalépcsőn, majd ott is jobbra és az első ajtó. Mellékesen megjegyzem, izomlázzal nem igen kellemes a lépcsőzés, bár, ha más bajod is van, egész elfogadható az érzés, mert csak egyre tudsz koncentrálni. Ajánlom kipróbálni, úgy legalább nem csak én szenvedek.

Lassan, de biztosan megérkeztem a könyvtárhoz, ám mielőtt beléptem volna, megtorpantam. A szobából egy kisgyerek sírása szűrődött ki. Nem tudtam benyissak-e, inkább vártam egy kicsit. Hallottam még Kero hangját, de azt nem, hogy mit mond. Egyszer a kíváncsiságom visz a sírba, gondoltam magamban, miközben beléptem. Azonnal a poros könyvek szaga fogadott, illetve az ajtótól nem messze álló Kero, valamint egy kisgyermek előtte. Mindketten felém fordultak, amikor beléptem, én pedig kellemetlenül éreztem magam. Azt hittem, hogy majd bekukkantok, Ők nem vesznek észre, és ha zavaró tényező leszek, akkor csöndben kimegyek. Aha, én naiv hülyegyerek. Az ajtó akkorát nyikkant, hogy majd beleszakadt a dobhártyám. A tervem ismételten füstbe ment.
– Bocsánat, nem akartam zavarni, majd később visszajövök – fordultam volna kifelé, olyan vörös arccal, mint a paradicsom, de Kero utánam szólt.

– Nem zavarsz, már végeztünk!

– De, Keroshane, kérlek… Segíts! – sírt a kisfiú.

– Mery, segítenék én, hidd el, de nem tudok mit tenni – sóhajtott az unikornis.

– De… De… - szipogott a kisfiú.

– Mi a baj? – léptem beljebb.

– Mery társa elveszett, és nem találjuk sehol – magyarázta Kero.

– Happy… - szipogott a fiú. – A Crylsamem akarom…

– Crylsam? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.

– Több fajta társ létezik, Merynek Crylsam-e volt – segített ki a fiú.

– Értem – bólogattam, majd letérdeltem, hogy szemmagasságba kerüljek a kisfiúval. – Szia, a nevem Nettie.

– Én Mery vagyok… - szipogott. – Új vagy? Még sosem láttalak.

– Igen, csak nemrég érkeztem, igen messziről – magyaráztam kedves mosollyal. – Segítsek neked?

– Úgy érted, hogy megtudnád keresni a barátomat? – csillant fel a szeme.

– Hát, csodát nem ígérek, de segítek – mosolyogtam rá.

– Nettie… - szólalt meg figyelmeztetően Kero, de Mery hangja félbe szakította.

– Igen! Igen! – ugrándozott. – Köszönöm! Most megyek és mindent előkészítek, és szólok anyának! – szaladt ki a könyvtárból.

A szívem szakadt meg a kisfiún, ami igen ritka volt. Mármint, ennyire nem igen sajnáltam még senkit. Nem lehetett több, mint nyolc, rövid szőke tincsei voltak és zöldes-sárga szemei, emellett kis szarvai is voltak. Összességében, egy aranyos kisfiúról volt szó, akiben valamiért magamra leltem. Segíteni akartam neki, és elhatároztam, hogy meg is teszem.

– Te megbolondultál?!

Kissé ijedten fordultam meg, nem számítottam, hogy Kero kiabálni fog. Sőt, nem is sejtettem, hogy tud kiabálni. Még sosem emelte fel így a hangját. Ám erősnek kellett lennem, így ökölbe szorítottam a kezem, és komolyan néztem rá.

– Nem vagyok bolond – húztam ki magam.

– Nettie, nem mehetsz ki a városból! – próbált nyugodt hangon beszélni, de még így is megnyomta a szavakat.

– Miből veszed, hogy Mery társa kint van? Idebent maradnék és keresnék… - piszkáltam a szoknyám szélét.

– Nettie, itt már mindent átnéztünk és a Crylsam kijutott. Te pedig nem mehetsz ki utána! – magyarázta.

– De tényleg nem megyek ki, esküszöm – néztem rá könyörgően.

– Nettie… - nyögött fel.

– Kérlek, Kero. Muszáj segítenem Merynek. Nem tudom, hogy miért, de olyan érzésem van, mintha én lennék fiatalon – magyaráztam az érzéseim.

– Még csak ki sem tudok veled menni, mert határidő munkám van – dörzsölte az orrnyergét bosszúsan.

– Nem kell, megleszek egyedül. Ígérem, bent maradok és nem kerülök bajba, ha pedig leszólítnak, akkor elszaladok – húztam ki magam.

Kero hosszasan nézett engem, és nem mondott semmit. Láttam a szemében az aggodalmat, láttam, hogy nemet akar mondani. Ekkor odaléptem elé, és megfogtam a kezeit, majd mélyen a barna szemeibe néztem.

– Nem lesz baj – szorítottam meg a kezét.

– És ha Miiko érdeklődik? – tette fel az újabb kérdést.

– Felelősséget vállalok minden tettemért – bólogattam.

Kero állt még egy darabig, majd végül rábólintott. Erre elmosolyodtam, és átöleltem, majd kifelé vettem az irányt. Olyan kislányos lelkesedésem is rég volt már. Szinte ugrálva vártam, hogy Kero kinyissa nekem az ajtót, mert hát, nekem nem lett volna szabad kint járkálnom, maximum a kertben. Amint azonban már semmi nem állta az utam, nagy lelkesedéssel el is indultam. Csak itt jöttek a gondok, ugyanis semmit nem tudtam a Crylsamekről…

XxXxXxXxXxXxXxXxX

Csalódottan léptem be az ajtón. A Nap már egyre lejjebb ment az égen, én pedig visszatértem. Nem találtam semmit és senkit. Egész nap a várost jártam, és járókelőktől megérdeklődtem, hogy mi az a Crylsam, de ez sem segített abban, hogy találjak egyet. Szomorú voltam, mert megígértem Merynek, hogy megkeresem a barátját… És nem sikerült. Fogalmam nem volt, hogy közlöm vele a hírt.

Én is vesztettem el kisállatot… Én is voltam ennyi idős és tudtam, hogy mennyire tud fájni. Tudtam, hogy Mery ki lesz akadva, éreztem a zsigereimben, de nem tudtam mit tenni. Elbuktam a magamnak kiadott feladatot. Úgy éreztem, hogy ha még egy ilyen kis élőlényt sem tudok megtalálni, akkor nem érek semmit majd harcosként. Igen, tudom, nem sok köze van egymásnak a kettőhöz, de én akkor igenis úgy éreztem.

– Nettie!

Azonnal felkaptam a fejem, ahogy meghallottam a nevem. Pár pillanat múlva megláttam a felém rohanó Meryt, és a mögötte sétáló Kerot. A fiatal fiú széles vigyorral fogadott, de én tudtam, hogy pár pillanat múlva, már nem lesz ilyen boldog. Görcsben volt a gyomrom. Láttam magam előtt a szomorú tekintetet… Mintha csak a jövőbe tekintettem volna.

– Szia, Mery – köszöntem halkan.

– Megtaláltad a társam? – vigyorgott szélesen.

Erre a szívem szorult össze, és hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. Csak egy mély levegőt vettem, és letérdeltem, majd mélyen a szemeibe néztem. Itt már láttam az aggodalmat a kis szemeiben, de még mindig mosolygott. Annyira sajnáltam. Tényleg, annyira, de annyira nem akartam ezt.

– Mi a baj? – kérdezett rá aggódva.

– Annyira sajnálom, Mery… - motyogtam.

– Mit? – kérdezte, de szerintem már tudta a választ.

– Én… Én mindenhol kerestem, de nem találtam meg… - motyogtam.

– Nem… - jelentek meg az első könnyek pirospozsgás arcocskáján.

– Annyira sajnálom – próbáltam letörölni a könnyeit, de elcsapta onnan a kezem.

– Ne érj hozzám! Ez a te hibád! Happy biztos megijedt tőled! Biztos nem értesz a fajtájához, mert új vagy! Utállak! – kiabálta sírva, majd elszaladt.

A szívem hasadt meg ezen a jeleneten. Én nem ezt akartam… Én tényleg segíteni akartam. Mély levegőt vettem, és felálltam, majd figyeltem a kisfiú után. Ekkor egy kezet éreztem a vállamon nyugodni. Odafordítottam a fejem, és Kero figyelt engem.

– Majd megnyugszik… De most még fáj neki – nyugtatott Kero.

– Nem tudtam visszahozni a barátját… - motyogtam.

– Lehetetlen feladat volt.

– Nem volt lehetetlen… Én rontottam el – sóhajtottam, majd elindultam a szobám felé.

Egy csődtömegnek éreztem magam. Összetörtem Mery lelkivilágát, pedig nem akartam. Még az étvágyam is elment, így bezárkóztam a szobámba, majd leültem a tojásom mellé, akit az ölembe kaptam, és óvatosan átöleltem. Mery annyira hasonlított rám, ezért akartam neki segíteni, de helyette csak összetörtem a szívét. Eszembe jutott pedig az a jelenet is, amikor én voltam annyi idős, vagy talán kicsit idősebb, és egy rossz hírre, hasonlóan reagáltam…

*Visszaemlékezés*

– Nem, az lehetetlen!

– Sajnálom, Nettie – motyogta anyukám.

– Hogy hagyhattad, hogy megszökjön? Tudtam, hogy nem tudsz vigyázni rá! – kiabáltam.

Minden évben jártam táborozni és az sem volt kivétel. Két évvel apám halála után, bár ritkán mozdultam ki, de a táborba mindenképpen el akartam jutni. Ebben az időben volt egy cuki spánielem, Rose, akit még apukámtól kaptam. Mivel panelben laktunk, ezért sétáltatni kellett, és míg én a táborban voltam, addig anyámra bíztam a kutyust. Ám legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy hagyja elszaladni a kiskutyámat, aki ezek után el is tűnt.

– Nettie, kérlek… - lépett közelebb anyukám, de én elugrottam.

– Ne érj hozzám! Ez a te hibád! Elvetted az utolsó dolgot, amit apától kaptam! Utállak! – fakadtam ki, majd a szobámba menekültem.

Odabenn magamra csaptam az ajtót, majd sírva az ágyamba rogytam. Elvette tőlem. Nincs többé Rose. Apa csalódott lesz, nem vigyáztam rá. Csak ezekre tudtam gondolni. Fel sem fogtam, hogy miket vágtam anyám fejéhez, pedig nem tehetett semmiről. Anya… Pedig nem is utálom…

*Visszaemlékezés vége*

Arra riadtam fel, hogy sírok. Nem is emlékeztem, hogy mikor feküdtem le, de akkor nem igazán gondolkodtam rajta sokat. Mély levegőt véve álltam fel, és mentem az ablakhoz, amin ki is néztem. A Hold már magasan fenn volt, a csillagok pedig csak úgy ragyogtak. Szerettem ilyenkor bámészkodni, mert úgy éreztem, meglelem apámat a sok csillag közt. Tudom, butaság, de ha ezt elképzeltem, mindig megnyugodtam. Főleg egy ilyen álom után. Volt, hogy anyám is mellém ült és együtt bámészkodtunk. Azon gondolkodtam, hogy vajon ezúttal is ezt teszi-e, és engem keres-e… Reménykedtem benne, hogy jól van. A tudat, hogy talán miattam beteg… Bele sem mertem gondolni.

Aztán hirtelen arra eszméltem, hogy minden lámpás felizzik, és a gárdák tagjai kifelé rohannak. A hirtelen fénytől, majdnem seggre ültem, olyan hirtelen ért. Megijedtem, nem tudtam mi történt, és azonnal felkaptam a sarum, majd csak úgy pizsamában, rohantam le. Az ajtóban ott állt Nevra, Valkyon, Ezarel, Miiko és Kero. Odafutottam melléjük. Reménykedtem, hogy nem háború… Csak nem támadnak… Csak nem…

– Mi történt? – kérdeztem, ahogy odaértem.

– Semmi, ami rád tartozik, menj vissza aludni! – utasított Miiko.

– Nem, megyek! – álltam a sarkamra. – Ha esti mesét nem kapok, legalább az igazságot hadd halljam!

– Mery kiment a városból és még nem jött vissza – fordult felém Kero, mire igencsak szúrós pillantásokat kapott Miikotól.

– Ez borzalmas! Hadd segítsek – léptem volna közelebb, de Miiko a jogarával megállított.

– Nem! Megkaptad a kérdésedre a választ, most eredj vissza az ágyadba! – utasított.

– De… - szóltam volna közbe, ám leintett.

– Majd mondd neked Kero esti mesét, elégedj meg azzal! – ezután az egyszarvúra nézett. – Ne engedd ki a szobájából, ha kell, akkor zárd kulcsra az ajtaját. Nem akarom meglátni, hogy utánunk jön!

– I… Igen is! – tisztelgett a fiú.

– Rendben. A többiek, utánam!

Nem akartam elhinni, amit hallottam. Indultam volna idegesen utánuk, de ekkor Kero megragadta a karomat. Szívem szerint kitéptem volna magam a szorításából, mint annak idején anyáméból, de úgy éreztem, hogy nincs értelme. Ha sikerült is volna, akkor valaki úgyis elkap. Meg Kerot sem akartam bajba sodorni… Azonnal. Amikor a szobám ajtajában voltam, könyörögve néztem Kerora.

– Kérlek, Kero – néztem rá könyörögve.

– Sajnálom, Nettie, nem lehet – motyogta, majd rám zárta az ajtót.

Dühös lettem, és idegemben egy jó nagyot vágtam az ajtóra. Szegény nyílászáró, pedig Ő nem is tehetett semmiről… Mery miattam ment el, hibásnak éreztem magam, muszáj volt megtalálnom. Ekkor eszembe jutott az ablakom. Azonnal odarohantam, és kitártam, és jobban körülnéztem. Nem messze volt egy ág, ami erősnek tűnt. Nem is gondolkodtam sokat, megragadtam, és elkezdtem kimászni. Még sosem örültem ennyire, hogy Nevra többször is megjelent a szobámban az ablakon keresztül, hisz úgy ez a lehetőség nem is jutott volna eszembe… Legalábbis nem ilyen hamar.

Egészen a fa törzséig másztam, onnan pedig lecsúsztam. Nem is éreztem, hogy fáj valamim, csak Meryn járt az agyam. Reménykedtem, hogy jól van. Féltettem, nem bírtam volna elismerni, ha miattam lesz baja. A kapu felé vettem az irányt, de szerencsétlenségemre, az zárva volt, és akárhogy löktem, nem nyílt ki. Ismét abban a helyzetben találtam magam, amiben napokkal korábban, a menekülési lehetőség zárva.

– Kérlek, nyílj ki! – könyörögtem a kapunak.

A kapu azonban nem mozdult. Nem akartam visszamenni a szobámba, hisz nem azért szenvedtem ki magam. Kétségbeesetten néztem az ég felé, segítséget vártam valakitől. Vagy inkább a csodára vártam. Már nem is tudom mi járhatott a fejemben.

– Apa… Kérlek, segíts… - motyogtam.

Alig fejeztem be, rögtön nyílt is a hatalmas kapu. Teljesen ledöbbentem, majd gyors léptekkel kirohantam, mögöttem pedig egy hangos csattanás jelezte, hogy valaki használta a kaput. Nem vártam sokat, rohantam is egyenesen. Az egy dolog, hogy a semmi kinyitotta a kaput, de hogy ilyen rohadt hangosan be is baszta utánam…

Ekkor ismét felnéztem az égre, amin egy hullócsillagot láttam meg. Éreztem, hogy követnem kell… Tudtam, hogy Meryhez visz. Nem tudom miért hittem, vagy tudtam, de olyan erős volt, mint egy ösztön. Gyors, de mégis halk léptekkel rohantam, és csak az eget néztem, amikor eltűnt onnan a fény. Ekkor már jócskán bent voltam a susnyásban, sok fával körülöttem, de az ég így is kivehető volt, ráadásul a várostól sem volt annyira messze. Körülnéztem, de sehol nem volt senki, mégis úgy éreztem, megérkeztem. Mégiscsak egy tökéletes búvóhely a hatalmas aljnövényzet.

– Mery! – kiáltottam fel. – Mery, itt vagy? Válaszolj, kérlek!

– Menj innen! – hallottam egy vékony hangot.

Azonnal a hang iránya felé indulta, és egy kis odúhoz jutottam. Ott benézve megpillantottam az összekuporodott fiút. Majdnem ugrottam egyet örömömben. Élt, lélegzett és jól volt. Csak borzasztóan lehangolt volt.

– Mery… - szólaltam meg megkönnyebbülten.

– Hagyj békén… - fordult el sírva.

– Mery, én sajnálom, hogy nem tudtam megtalálni a barátod. Tudom, megszegtem az ígéretem, és nagyon sajnálom, de nem kellett volna elszöknöd. Biztos nagyon megijesztetted az anyukád és az apukád…

– Apa meghalt – felelte halkan.

– Ó, részvétem.

El sem akartam hinni. Biztos emiatt éreztem annyira szimpatikusnak az elejétől. Hasonlított rám, és jobban, mint gondoltam. Csak sóhajtottam egyet és leültem az odú mellé. Annyira én voltam, csak… Csak Eldarya kiadásban.

– Tudod, amikor annyi idős lehettem, mint te, akkor én is elvesztettem az apukámat – kezdtem bele halkan.

– Tényleg? – pillantott ki „rejtekéből”.

– Igen. Emlékszem, nagyon sokat sírtam miatta, és el sem akartam hinni.

– Mi történt vele? – kúszott mellém és kíváncsian figyelt rám.

– Balesetet szenvedett – sóhajtottam. – Emlékszem, kitett a suliban, de én nem akartam menni, hanem inkább apukámmal akartam maradni, aki üzleti útra indult. Azt mondtam, neki, hogy „ne hagyj itt”, mielőtt elment, de Ő megígérte, hogy visszajön még értem… - itt meg kellett állnom, és lekellett törölnöm a könnyeim. – Aznap délután elhunyt…

– Sajnálom… - ült le mellém Mery.

– Tudod, Mery, én nagyon is átérzem, amit te. Nekem nagyon jó kapcsolatom volt az apámmal, jobb, mint anyukámmal, ezért nagyon megviselt, hogy meghalt. Nélküle üresnek éreztem az életem…

– Mit tettél, hogy elfeledd? – pislogott kíváncsian.

– Semmit. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rá… - néztem le rá. – Egyszerűen megtanultam másra is figyelni. Például sejtettem, hogy anyámnak mennyire rosszul esik, hisz Ő is szerette apámat, így elkezdtem több időt tölteni mellette, és mindenben igyekeztem segíteni neki.

– És segített? – húzta fel a térdeit, amiket át is ölelt.

– Fogjuk rá. Sokáig nem éreztem, de aztán elkezdtem visszaemlékezni arra, hogy apám mit csinált például, ha mosogatott, és ha volt viccesebb emlékem, mindig jobban telt a mosogatás. Nem tagadom, borzasztóan hiányzik, de nem menekülhettem el sehova. Tudtam, hogy anyám már nem élné túl, ha engem is elvesztene.

– Az én apukám féléve halt meg… - sóhajtott Mery. – Elvitték harcolni és a templomosok erősebbnek bizonyultak. Nem sokkal később találtam a Crylsam, és eszembe jutott, hogy apukám mennyire akart egyet, így hazavittem. Aztán, amikor elszökött, akkor szomorú lettem, mert felelőtlennek éreztem magam…

– Lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem. De tudod mit? Szerzünk neked valahonnan egy másik barátot, akire jobban fogsz vigyázni – mosolyogtam.

– Tényleg? – csillant fel a szeme. – Köszönöm Nettie! – ölelt át hirtelen. – És ne haragudj, hogy kiabáltam veled… csak…

– Semmi baj – öleltem vissza. – De most már menjünk vissza, mert anyukád aggódik érted.

– Rendben – vigyorodott el ismét.

Ekkor felálltam, letörölgettem a hátsóm, majd megfogtam Mery kezét, és elindultam arra, amerről jöttem. Azonban meg kellett torpannom, mert előttem termett egy alak… Az az alak, aki az álmomban is figyelt engem. Nagyjából két fejjel magasabb, és edzettebb volt, mint én. Fekete maszkot viselt, amin ördögszarvra emlékeztető díszek voltak. Mondhatom, nem tette túl szimpatikussá a szememben. Ám, én nem is magam féltettem, hanem Meryt, főleg akkor, amikor az idegen, egy kardot rántott elő. Semmi fegyver nem volt nálam, nem is kezdtem még rendesen harcot tanulni, nem tudtam megvédeni… De meg kellett próbálnom.

– Mery, ha szólok, akkor fuss, rendben? – szorítottam meg kicsit a kezét.

Miután láttam a kis bólintást, elengedtem kis kezét és egyenesen a férfinak rohantam, aki döbbenetében – szép szóval – seggre ült. Nem ezt vártam mondjuk, de jobb volt, mint a semmi. Talán picit még el is bíztam magam.

– Most, Mery, fuss! – kiáltottam.

A kis szőke nem tétlenkedett, futásnak eredt. Én azonban túl sokáig figyeltem a kicsit, mert a maszkos ezalatt kihúzta alólam a lábam és fölém mászott, miközben kezeim leszorította. Nyelnem kellett egyet, de úgy döntöttem, megoldom a magam módján a dolgot.

– Van nálad koton, ugye? – biccentettem oldalra a fejem.

A férfi annyira meglepődött ezen a kérdésemen, hogy lazított a szorításon. Haha, egy:null a szar humorom javára! Sikerült ledobnom magamról, bár nem is nagyon erőlködött, hogy rajtam maradjon. Próbáltam elfutni, de a bokám beszorult egy csapdába. Nem bírtam megmozdulni. A sötét bozótosból pedig egyre több ember tűnt fel, míg a maszkos alak eltűnt. Összezavarodtam.

– Megfogok halni, ugye? – nyögtem kínomban.

Ekkor egy erős ütést éreztem a tarkómon, majd éreztem, ahogy arcom a puha fűvel találkozik. Éreztem, hogy megfogok halni.

~O*O~

Keroshane az ajtó előtt állt és várt. Hogy mire, azt még pontosan maga sem tudta. Csodára? Parancsra? Szép szóra? Mehetett volna a dolgára, hisz még nem fejezte be a munkáját, Miiko pedig nagyon kényes volt az ilyen dolgokra. Mehetett volna akár aludni is, mert nem szeretett késő estig fel lenni. Nem szerette azt, ha fáradt, így mindig hamar nyugovóra tért, hogy másnap frissen és üdén kezdhesse a napot.

Ekkor azonban nem tudott elmozdulni Nettie ajtaja elől. A lány, akiben annyira megbízott, akit annyira kedvelt, akit bezárt… Megdörzsölte az orrnyergét. Rettenetes embernek érezte magát. Azt vallotta a lánynak, hogy mennyire bízik benne, meg azt, hogy mennyire kedveli, erre az orra előtt bevágta az ajtót és érkezése óta folyamatosan kulcsra zárta azt éjszaka. Miféle barát volt Ő? Miféle bizalom az, amit táplált? Semmilyen.

Gyötörte a bűntudat, már nem is tudott a lány mellett normálisan lenni. Reggel sem kísérte el enni, mert nem bírt volna a szemébe nézni. A munkájára fogta, hogy miért nem segít neki. Majdnem felröhögött kínjában, ahogy ezek a dolgok eszébe jutottak. Végül úgy döntött, ha még nem is engedi Mery után a lányt, de bevonja maga mellé segíteni. Mondd pár szót a háborúról, meg úgy valami, ami a lányt érdekli. Előhúzta hát zsebéből a kulcsot, majd a zárba helyezte és kinyitotta az ajtót. Ám mielőtt belépett volna, kopogott.

– Nettie?

Várt, de választ nem kapott. Sóhajtott egyet. Végül is, megérdemelte, ha nem beszél hozzá. Elvégre nem lett volna muszáj bezárnia. Vagy ha mégis, ott maradhatott volna vele. Lassan nyitotta ki az ajtót és bepillantott, de csak a félig megvilágított, üres szoba látványa tárult elé.

– Nettie! – kiáltott fel ijedten, majd körbejárta az egész szobát, még a mosdóba is benézve, majd az ablakhoz sietett. – Nem… Mondd, hogy nem!

Lerohant a lány ablaka alá és nézni kezdte a fát. Pár letört gally, sok lehullott levél, lábnyomok és a lány pizsamájából egy darab. Kero a haját tépte, nem akarta elhinni, hogy ez vele történik. Azonnal a kapu felé kezdett rohanni. Nem akarta elhinni… A lány felelőtlen volt, bajba sodorta magát és a többi csapatot, ráadásul rá vadászott a maszkos és Ginzon, és…

Megállt a kapu előtt. Zárva volt, de a lány eltűnt. Félt, hogy miatta fog baj történni… És féltette Nettiet. Az égre nézett, mintha választ keresett volna, majd meglátta a hullócsillagot, mely az erdő felé ment.

Eldaryában nem voltak hullócsillagok. Azután jelentek meg, hogy Ő meghalt. A nő, akinek halálát sötét homály fedte, még férje előtt is… Az a nő, Éotile Filante utat mutatott az embereknek és kívánságokat teljesített… De csak ha megérdemelték.


Kero szája elnyílt, majd térdre rogyott. Nettie kint volt. Ki ment, annak ellenére, hogy megtiltották neki. Bajba sodort nagyon sok mindenkit, és magát is. Ám a fiút nem csak ez sokkolta. Hanem az, hogy a legenda beigazolódott. Éotile Filante, tényleg utat mutat.

6 megjegyzés:

  1. WOOW!!!!!EZ A BLOGOD IS ESZMÉLETLEN!!!!!! *.* ^-^ Folytasd hamar :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Igyekszem folytatni és a következő részt hozom, amint lehet :)

      Törlés
  2. Hú sajnos csak most sikerült elolvasni. De nagyon jó rész volt. *w* Teli izgalmakkal, titkokkal. Természetesen megint a legjobb résznél lett vége de tőled ezt már megszoktam. :D Nagyon várom a folytatást. ^w^ Hozd minél hamarabb. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm ^^ És hát igen, ez a rossz szokásom, hogy mindig ilyen ponton hagyom abba, de ilyenkor biztos vagyok benne, hogy az olvasó még visszatér, mert kíváncsi.
      És hamarosan hozom, csak nagyon vacakolok a befejezéssel, pedig már csak azt kéne megírnom. :P De igyekszem :))

      Törlés
  3. Komolyan mondom a humorod hihetetlen! X"D
    Most délután kezdtem elolvasni a blogot és gondoltam ha elolvastam az eddigi részeket, majd összegzek, de azt kotonos humoros részt nem hagyhatom szó nélkül.

    Ami még nagyon tetszik a történetdben, hogy teljesen élethű/valóság húen ábrázolod Nettit. (Személy szerint sokkal jobbak a reakciói mint az eredeti történetben).
    Aztán, hogy az Obszidián gárdába raktad illetve, hogy nem csak a három főszereplő srácot emeld ki hanem a mellékszereplők is rendesen, részletesen, újítva vannak bemutatva.

    Csak gratulálni tudok :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen :D Nagyon jól esnek a szavaid ^.^
      Igyekszem a legjobbat kihozni a történetből, és a karakterekből. Nekem Keroshane nagy kedvencem a játékban is, de olyan keveset szerepel, így eldöntöttem, hogy nálam sokat fog :D És mivel sok lehetőség rejlik a karakterében, igyekszem a legtöbbet megvalósítani. Igazából magát a történetet, nem sokkal az eredeti játék indulásakor kezdtem, de már akkor is voltak blogok, és mindenhol az Árnyék gárdába kerültek az emberek. Én pedig vagy kémet akartam, vagy harcost és végül ez segített abban, hogy eldöntsem, Nettie megy a harcosok közé. Ráadásul harcban kicsit több tapasztalatom van, mint a kémkedésben :D A három főszereplő fiú pedig szép lassan elkezd majd bemutatkozni a maga módján, de nem körülöttük fog forogni a blog. Nem hiába jelenik majd meg egyre több saját karakter, illetve mellékszereplő :D

      Köszönöm, annyira jól esnek a szavaid ^^ Most olyan boldog lettem :D

      Törlés