„A
barátság akkor születik, amikor valaki azt mondja: „Tényleg? Hát te is? Azt
hittem csak én vagyok ilyen!”” – Clive Staples Lewis
Másnap
olyan izomlázzal ébredtem, mint még soha. Feküdni nehezemre esett, nem tudtam,
hogy állok fel, és megyek Valkyonhoz. Eljátszottam a gondolattal, hogy az
ágyban maradok, és beteget tettetek, de nem mertem. Ki tudja mit csináltak
volna velem! Inkább elhatároztam, hogy felkelek, csak volt egy probléma,
mégpedig, hogy nem tudtam, hogy felállni. Mocorogtam egy kicsit, és végül az
oldalamra fordultam, hogy onnan majd könnyű lesz felállni, és csak ekkor
nyitottam ki a szemem. Mióta Eldaryába kerültem, sok hülyeséget csináltam már,
de olyan nem lesz ezek után, hogy nem zárom kulcsra az ajtóm és nem deszkázom
be az ablakom. Hogy miért is? Mert „drágalátos” Nevra, mellettem hevert az
ágyban!
– Jézusom! – visítottam fel és
kizuhantam az ágyból.
A
földdel való találkozás nem volt valami kellemes, illetve az izomláz sem, de
így is próbáltam arrébb kúszni. Hisz mégis egy perverz alak feküdt mellettem,
ki tudja mióta… Ráadásul ez az alak még vámpír is volt, duplán összetojtam
magam a közelségében.
–
Jó reggelt, gyönyörű hercegnő. Gyönyörű vagy, amikor alszol – hízelgett.
–
Mióta vagy a szobámban? – fakadtam ki.
–
Olyan tíz perce – állt fel. – Ha alszol, akkor nehezen kelsz fel.
Ideges
lettem. Ez a paraszt már nem egyszer lógott be a szobámba, ráadásul, amikor
aludtam, még mellém is bújt. Egyre unszimpatikusabb lett számomra a férfi, és,
amikor közelebb jött hozzám már nem bírtam magammal. Az izomlázam ellenére felugrottam,
és Istenesen pofon vágtam. A tenyerem is belesajdult, hát még neki milyen érzés
lehetett… Olyan volt, mintha több percig álltunk volna egy helyben, lassított
felvételben, pedig pár másodperc lehetett az egész.
–
Megvesztél?! – kiáltottam fel. – Soha többé ne csinálj ilyet!
–
Ígérem, többet nem jövök ilyen közel hozzád, ha ideges vagy… Micsoda jobb
egyenesed van – röhögött fel.
–
Ez nem „jobb egyenes”, te marha! És a szobámba ne gyere be, főleg ha alszok!
Most pedig takarodj! – mutattam az ajtó felé.
Hosszú
pillanatokig, csak figyelt engem, majd vállat vont, és elhagyta a szobám.
Idegesen rogytam a padlóra, ahol nyugtatni kezdtem magam. Annyira feltudtam
magam húzni ilyen kis piti dolgokon, amióta apám meghalt. Na, jó, ez nem volt
annyira piti, de reagálhattam volna másként is. Hátradöntöttem a fejem, és
halkan dúdolgattam, így igyekeztem nyugtatni magam. Nem értettem, hogy miért
három nappal az odakerülésem után kezdek kiakadni… Nem volt erre elég időm?
Ezután
egy mély levegőt vettem, és megtörölgettem a szemeimet, amik könnybe lábadtak. A
tojásra pillantottam, ami sértetlenül feküdt a keltetőben. Lassan odamásztam
hozzá négykézláb, majd kivettem és ölelgetni kezdtem. Ő volt az én társam, még,
ha csak egy tojás is volt. Óvatosan simogattam, és dúdolgattam neki is. Úgy
éreztem magam, mint egy anyuka, aki vigasztalja, az éppen rémálmából ébredt,
riadt gyermekét. Már most éreztem a köteléket köztünk. A kis rózsaszín tojás
már most olyan volt, akár a gyermekem, vagy a legjobb barátom. Megsimítottam a
felületét, és ismét szorosan magamhoz öleltem. Ezután úgy éreztem, hogy kezd
kihűlni, így visszatettem a keltetőbe.
Még
figyeltem egy darabig, mert nem akartam magára hagyni, de muszáj volt. Lassan
feltápászkodtam álló helyzetbe, és bevánszorogtam a fürdőbe, ahol gyors
mosakodásba kezdtem. Csak langyos vizet engedtem, hogy ne tudjam sokáig
élvezni, illetve, hogy ne aludjak el újra, így végül is, hamar végeztem.
Szerencsémre, még az este megkaptam az aznapi ruhám Kerotól, így ahogy
kiszálltam, már bújhattam is a tiszta ruhába. Ugyanolyan volt, mint az előző
napi, csak ezúttal narancssárga és barna keveredett benne. Meg kellett szoknom,
hogy ezek után, főleg, csak ilyen színeket hordhatok. Hogy miért is? Egyszerű
az oka! Minden gárdának megvan a maga színe, innen is meglehet őket
különböztetni. Az Árnyék gárdában a fekete, illetve a sötét színek találhatóak
meg, az Alkimista gárdában a kék és árnyalatai, míg az Obszidián gárdában –
ahova történetesen én is tartoztam – narancssárga, barna, esetleg piros.
Egyedül, a Fény gárda tagjai engedhettek meg maguknak akármilyen színt.
Logikus, nem?
Persze,
nem igazán az én dolgom, hogy miért így működik ez a dolog, meg úgy őszintén,
volt nagyobb gondom is, mint ezen gondolkodni. Még mindig bántott, hogy
elkerültem otthonról, és anyám semmit nem tudott rólam. Aggódtam miatta, mert
apám halála is rendkívül megviselte, hát még az egyetlen gyermekét elveszteni,
milyen csapás lehetett neki. Alig bírtam belegondolni, sőt, inkább nem is tettem.
A tükör elé álltam és megmostam az arcom, mert lekellett hűtenem magam. Nem
akartam sírni, mert nem akartam magyarázkodni. Vettem még egy mély levegőt,
aztán úgy döntöttem, ideje elmennem reggelizni. Kero nem tudott elém jönni, de
erről szólt előző este, így nem is vártam. Lassú léptekkel haladtam az
útvonalon, amire emlékeztem. Annyira nagyon éhes sem voltam, elment az
étvágyam, csak nem tudtam mitől. Már az izomlázam sem éreztem, annyira rossz
lett a közérzetem.
Mire
észbe kaptam, már az éléskamrában álltam, a nagy ajtó előtt. Mély levegőt
vettem, hogy kinyissam, de ekkor valaki megragadta a kezemet és visszatartotta.
Kíváncsian néztem fel, és persze, hogy Nevra állt felettem. Az arca még mindig
piros volt, pedig már volt egy órája akkor a pofonnak.
–
Mi újság? – kacsintott rám.
–
Mennék enni – fintorogtam.
–
Én is arra tartok, nem megyünk együtt? – vigyorgott rám a fiú.
–
De igen, én a folyosó egyik oldalán, te meg a másikon! – vágtam rá idegesen.
Erre
Ő csak sóhajtott egyet, majd kinyitotta az ajtót, és előre engedett. Nem
foglalkoztam vele komolyabban, sejtettem, hogy a hátsóm akarja csak stírölni,
de annyira nem izgatott. Már akkor olyan mindegy volt. Elvégre, mellettem
feküdt az ágyban, ki tudja, hogy mit látott belőlem, amit nem mondott el.
Lassan
meg is érkeztem az ebédlőbe, ahol már mindenki bent volt. Gyors léptekkel Kero
felé indultam, és leültem mellé, aztán figyeltem Nevrát, amint leül Ezarel
mellé. Láttam, hogy mindenki az arcát figyeli, de nem csodáltam, én is ezt
tettem volna.
–
Neked meg mi lett az arcoddal? – mutatott rá Ezarel.
–
Lecsaptak, mint egy szúnyogot – magyarázta és öntött magának egy pohár vizet,
amit lassan kortyolgatott. – Ki hinné, hogy egyszer Szúnyogosonás áldozata
leszek.
–
Mi a baj, Nettie? – nézett rám aggódva Kero.
–
Lecsaptam egy szúnyogot… - morogtam.
Erre
mindenki Nevrára pillantott, majd egy nagyot sóhajtottak. Bár, még csak három
napja lehettem ott, de azt már tudtam, hogy a „szúnyog osonás” az, amikor, bár
ügyesen oson az illető, vét egy hibát, ami miatt lecsaphatják. Nem muszáj, hogy
hang legyen, lehet, csak az árnyékát látják meg, de már az is a veszte. Hülye
egy neve volt, tudom, vagyis szerintem. Ezután csöndben maradtunk. Vagyis,
Nevra és Ezarel vihorásztak valamin, én meg csak bámultam ki a fejemből. Amikor
jött a reggeli, akkor szólaltam csak meg, illetve, akkor, amikor felálltam és
távoztam az asztaltól. Gyorsan a szobámba mentem, ahol átöltöztem, majd mentem
is az udvarra.
Az
edzés oly gyorsan telt, szinte fel sem tűnt, hogy letelt az a két óra. Nem
éreztem az izomlázam, sem, hogy alig kapok levegőt… Talán, amikor vége lett az
egésznek. Kaptam is egy dicséretet emiatt Valkyontól, amit csak egy halk
„köszönömmel” díjaztam, majd elindultam a szobám felé. Ahogy reggel eszembe
jutott apám, elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak koncentrálni. A halála
megviselt, és sosem tudtam túltenni magam rajta. Mosolyogtam, nevetgéltem, de
belül… Belül fájt. Sírtam volna, de nem akartam, hogy aggódjanak értem. Nem
hiányzott még az is az életemből. A szobámba azonnal engedtem magamnak vizet és
fürdeni kezdtem. Nem sírhattam! Így is aggódtak értem, nem volt szükségem arra,
hogy még jobban azt tegyék. Mély levegőt vettem és teljesen elmerültem a meleg
vízben. Amikor már nem maradt levegőm, csak akkor bukkantam fel. Kicsit
felfrissültebbnek éreztem magam, így kiszálltam, és megszárítkoztam, majd fel
is öltöztem. Utam ezután az ágyamba vezetett, ahova egy zsákot megszégyenítő
mozdulattal dőltem be.
Nagyjából
egy órát ezután aludni próbáltam, illetve tovább vigasztalni magam, ami
valamilyen szinten össze is jött. Elgondolkodtam azon, hogy mit tettem, akkor,
amikor a Földön voltam ilyen hangulatban. Mindig elmentem a könyvtárba, ahol
olvastam valami unalmas könyvet, ami elvette a figyelmem. Így fogtam magam,
megigazítottam a ruhámat, majd kihúzva magam, elindultam a könyvtár felé.
Nagyjából emlékeztem rá, Kero már megmutatta nekem, hogy merre találom. A
folyosóról kijövet jobbra, fel a csigalépcsőn, majd ott is jobbra és az első
ajtó. Mellékesen megjegyzem, izomlázzal nem igen kellemes a lépcsőzés, bár, ha
más bajod is van, egész elfogadható az érzés, mert csak egyre tudsz
koncentrálni. Ajánlom kipróbálni, úgy legalább nem csak én szenvedek.
Lassan,
de biztosan megérkeztem a könyvtárhoz, ám mielőtt beléptem volna, megtorpantam.
A szobából egy kisgyerek sírása szűrődött ki. Nem tudtam benyissak-e, inkább
vártam egy kicsit. Hallottam még Kero hangját, de azt nem, hogy mit mond. Egyszer a kíváncsiságom visz a sírba,
gondoltam magamban, miközben beléptem. Azonnal a poros könyvek szaga fogadott,
illetve az ajtótól nem messze álló Kero, valamint egy kisgyermek előtte.
Mindketten felém fordultak, amikor beléptem, én pedig kellemetlenül éreztem
magam. Azt hittem, hogy majd bekukkantok, Ők nem vesznek észre, és ha zavaró
tényező leszek, akkor csöndben kimegyek. Aha, én naiv hülyegyerek. Az ajtó
akkorát nyikkant, hogy majd beleszakadt a dobhártyám. A tervem ismételten
füstbe ment.
–
Bocsánat, nem akartam zavarni, majd később visszajövök – fordultam volna
kifelé, olyan vörös arccal, mint a paradicsom, de Kero utánam szólt.
–
Nem zavarsz, már végeztünk!
–
De, Keroshane, kérlek… Segíts! – sírt a kisfiú.
–
Mery, segítenék én, hidd el, de nem tudok mit tenni – sóhajtott az unikornis.
–
De… De… - szipogott a kisfiú.
–
Mi a baj? – léptem beljebb.
–
Mery társa elveszett, és nem találjuk sehol – magyarázta Kero.
–
Happy… - szipogott a fiú. – A Crylsamem akarom…
–
Crylsam? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.
–
Több fajta társ létezik, Merynek Crylsam-e volt – segített ki a fiú.
–
Értem – bólogattam, majd letérdeltem, hogy szemmagasságba kerüljek a kisfiúval.
– Szia, a nevem Nettie.
–
Én Mery vagyok… - szipogott. – Új vagy? Még sosem láttalak.
–
Igen, csak nemrég érkeztem, igen messziről – magyaráztam kedves mosollyal. –
Segítsek neked?
–
Úgy érted, hogy megtudnád keresni a barátomat? – csillant fel a szeme.
–
Hát, csodát nem ígérek, de segítek – mosolyogtam rá.
–
Nettie… - szólalt meg figyelmeztetően Kero, de Mery hangja félbe szakította.
–
Igen! Igen! – ugrándozott. – Köszönöm! Most megyek és mindent előkészítek, és
szólok anyának! – szaladt ki a könyvtárból.
A
szívem szakadt meg a kisfiún, ami igen ritka volt. Mármint, ennyire nem igen
sajnáltam még senkit. Nem lehetett több, mint nyolc, rövid szőke tincsei voltak
és zöldes-sárga szemei, emellett kis szarvai is voltak. Összességében, egy
aranyos kisfiúról volt szó, akiben valamiért magamra leltem. Segíteni akartam
neki, és elhatároztam, hogy meg is teszem.
–
Te megbolondultál?!
Kissé
ijedten fordultam meg, nem számítottam, hogy Kero kiabálni fog. Sőt, nem is
sejtettem, hogy tud kiabálni. Még sosem emelte fel így a hangját. Ám erősnek
kellett lennem, így ökölbe szorítottam a kezem, és komolyan néztem rá.
–
Nem vagyok bolond – húztam ki magam.
–
Nettie, nem mehetsz ki a városból! – próbált nyugodt hangon beszélni, de még
így is megnyomta a szavakat.
–
Miből veszed, hogy Mery társa kint van? Idebent maradnék és keresnék… -
piszkáltam a szoknyám szélét.
–
Nettie, itt már mindent átnéztünk és a Crylsam kijutott. Te pedig nem mehetsz
ki utána! – magyarázta.
–
De tényleg nem megyek ki, esküszöm – néztem rá könyörgően.
–
Nettie… - nyögött fel.
–
Kérlek, Kero. Muszáj segítenem Merynek. Nem tudom, hogy miért, de olyan érzésem
van, mintha én lennék fiatalon – magyaráztam az érzéseim.
–
Még csak ki sem tudok veled menni, mert határidő munkám van – dörzsölte az
orrnyergét bosszúsan.
–
Nem kell, megleszek egyedül. Ígérem, bent maradok és nem kerülök bajba, ha
pedig leszólítnak, akkor elszaladok – húztam ki magam.
Kero
hosszasan nézett engem, és nem mondott semmit. Láttam a szemében az aggodalmat,
láttam, hogy nemet akar mondani. Ekkor odaléptem elé, és megfogtam a kezeit,
majd mélyen a barna szemeibe néztem.
–
Nem lesz baj – szorítottam meg a kezét.
–
És ha Miiko érdeklődik? – tette fel az újabb kérdést.
–
Felelősséget vállalok minden tettemért – bólogattam.
Kero
állt még egy darabig, majd végül rábólintott. Erre elmosolyodtam, és átöleltem,
majd kifelé vettem az irányt. Olyan kislányos lelkesedésem is rég volt már.
Szinte ugrálva vártam, hogy Kero kinyissa nekem az ajtót, mert hát, nekem nem
lett volna szabad kint járkálnom, maximum a kertben. Amint azonban már semmi
nem állta az utam, nagy lelkesedéssel el is indultam. Csak itt jöttek a gondok,
ugyanis semmit nem tudtam a Crylsamekről…
XxXxXxXxXxXxXxXxX
Csalódottan
léptem be az ajtón. A Nap már egyre lejjebb ment az égen, én pedig
visszatértem. Nem találtam semmit és senkit. Egész nap a várost jártam, és
járókelőktől megérdeklődtem, hogy mi az a Crylsam, de ez sem segített abban,
hogy találjak egyet. Szomorú voltam, mert megígértem Merynek, hogy megkeresem a
barátját… És nem sikerült. Fogalmam nem volt, hogy közlöm vele a hírt.
Én
is vesztettem el kisállatot… Én is voltam ennyi idős és tudtam, hogy mennyire
tud fájni. Tudtam, hogy Mery ki lesz akadva, éreztem a zsigereimben, de nem
tudtam mit tenni. Elbuktam a magamnak kiadott feladatot. Úgy éreztem, hogy ha
még egy ilyen kis élőlényt sem tudok megtalálni, akkor nem érek semmit majd
harcosként. Igen, tudom, nem sok köze van egymásnak a kettőhöz, de én akkor
igenis úgy éreztem.
–
Nettie!
Azonnal
felkaptam a fejem, ahogy meghallottam a nevem. Pár pillanat múlva megláttam a
felém rohanó Meryt, és a mögötte sétáló Kerot. A fiatal fiú széles vigyorral
fogadott, de én tudtam, hogy pár pillanat múlva, már nem lesz ilyen boldog.
Görcsben volt a gyomrom. Láttam magam előtt a szomorú tekintetet… Mintha csak a
jövőbe tekintettem volna.
–
Szia, Mery – köszöntem halkan.
–
Megtaláltad a társam? – vigyorgott szélesen.
Erre
a szívem szorult össze, és hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. Csak egy mély
levegőt vettem, és letérdeltem, majd mélyen a szemeibe néztem. Itt már láttam
az aggodalmat a kis szemeiben, de még mindig mosolygott. Annyira sajnáltam.
Tényleg, annyira, de annyira nem akartam ezt.
–
Mi a baj? – kérdezett rá aggódva.
–
Annyira sajnálom, Mery… - motyogtam.
–
Mit? – kérdezte, de szerintem már tudta a választ.
–
Én… Én mindenhol kerestem, de nem találtam meg… - motyogtam.
–
Nem… - jelentek meg az első könnyek pirospozsgás arcocskáján.
–
Annyira sajnálom – próbáltam letörölni a könnyeit, de elcsapta onnan a kezem.
–
Ne érj hozzám! Ez a te hibád! Happy biztos megijedt tőled! Biztos nem értesz a
fajtájához, mert új vagy! Utállak! – kiabálta sírva, majd elszaladt.
A
szívem hasadt meg ezen a jeleneten. Én nem ezt akartam… Én tényleg segíteni
akartam. Mély levegőt vettem, és felálltam, majd figyeltem a kisfiú után. Ekkor
egy kezet éreztem a vállamon nyugodni. Odafordítottam a fejem, és Kero figyelt
engem.
–
Majd megnyugszik… De most még fáj neki – nyugtatott Kero.
–
Nem tudtam visszahozni a barátját… - motyogtam.
–
Lehetetlen feladat volt.
–
Nem volt lehetetlen… Én rontottam el – sóhajtottam, majd elindultam a szobám
felé.
Egy
csődtömegnek éreztem magam. Összetörtem Mery lelkivilágát, pedig nem akartam.
Még az étvágyam is elment, így bezárkóztam a szobámba, majd leültem a tojásom
mellé, akit az ölembe kaptam, és óvatosan átöleltem. Mery annyira hasonlított
rám, ezért akartam neki segíteni, de helyette csak összetörtem a szívét.
Eszembe jutott pedig az a jelenet is, amikor én voltam annyi idős, vagy talán
kicsit idősebb, és egy rossz hírre, hasonlóan reagáltam…
*Visszaemlékezés*
–
Nem, az lehetetlen!
–
Sajnálom, Nettie – motyogta anyukám.
–
Hogy hagyhattad, hogy megszökjön? Tudtam, hogy nem tudsz vigyázni rá! –
kiabáltam.
Minden
évben jártam táborozni és az sem volt kivétel. Két évvel apám halála után, bár
ritkán mozdultam ki, de a táborba mindenképpen el akartam jutni. Ebben az
időben volt egy cuki spánielem, Rose, akit még apukámtól kaptam. Mivel panelben
laktunk, ezért sétáltatni kellett, és míg én a táborban voltam, addig anyámra
bíztam a kutyust. Ám legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy hagyja
elszaladni a kiskutyámat, aki ezek után el is tűnt.
–
Nettie, kérlek… - lépett közelebb anyukám, de én elugrottam.
–
Ne érj hozzám! Ez a te hibád! Elvetted az utolsó dolgot, amit apától kaptam!
Utállak! – fakadtam ki, majd a szobámba menekültem.
Odabenn
magamra csaptam az ajtót, majd sírva az ágyamba rogytam. Elvette tőlem. Nincs többé
Rose. Apa csalódott lesz, nem vigyáztam rá. Csak ezekre tudtam gondolni. Fel
sem fogtam, hogy miket vágtam anyám fejéhez, pedig nem tehetett semmiről. Anya… Pedig nem is utálom…
*Visszaemlékezés vége*
Arra
riadtam fel, hogy sírok. Nem is emlékeztem, hogy mikor feküdtem le, de akkor
nem igazán gondolkodtam rajta sokat. Mély levegőt véve álltam fel, és mentem az
ablakhoz, amin ki is néztem. A Hold már magasan fenn volt, a csillagok pedig
csak úgy ragyogtak. Szerettem ilyenkor bámészkodni, mert úgy éreztem, meglelem
apámat a sok csillag közt. Tudom, butaság, de ha ezt elképzeltem, mindig
megnyugodtam. Főleg egy ilyen álom után. Volt, hogy anyám is mellém ült és
együtt bámészkodtunk. Azon gondolkodtam, hogy vajon ezúttal is ezt teszi-e, és
engem keres-e… Reménykedtem benne, hogy jól van. A tudat, hogy talán miattam
beteg… Bele sem mertem gondolni.
Aztán
hirtelen arra eszméltem, hogy minden lámpás felizzik, és a gárdák tagjai kifelé
rohannak. A hirtelen fénytől, majdnem seggre ültem, olyan hirtelen ért.
Megijedtem, nem tudtam mi történt, és azonnal felkaptam a sarum, majd csak úgy
pizsamában, rohantam le. Az ajtóban ott állt Nevra, Valkyon, Ezarel, Miiko és
Kero. Odafutottam melléjük. Reménykedtem, hogy nem háború… Csak nem támadnak…
Csak nem…
–
Mi történt? – kérdeztem, ahogy odaértem.
–
Semmi, ami rád tartozik, menj vissza aludni! – utasított Miiko.
–
Nem, megyek! – álltam a sarkamra. – Ha esti mesét nem kapok, legalább az
igazságot hadd halljam!
–
Mery kiment a városból és még nem jött vissza – fordult felém Kero, mire
igencsak szúrós pillantásokat kapott Miikotól.
–
Ez borzalmas! Hadd segítsek – léptem volna közelebb, de Miiko a jogarával
megállított.
–
Nem! Megkaptad a kérdésedre a választ, most eredj vissza az ágyadba! –
utasított.
–
De… - szóltam volna közbe, ám leintett.
–
Majd mondd neked Kero esti mesét, elégedj meg azzal! – ezután az egyszarvúra
nézett. – Ne engedd ki a szobájából, ha kell, akkor zárd kulcsra az ajtaját.
Nem akarom meglátni, hogy utánunk jön!
–
I… Igen is! – tisztelgett a fiú.
–
Rendben. A többiek, utánam!
Nem
akartam elhinni, amit hallottam. Indultam volna idegesen utánuk, de ekkor Kero
megragadta a karomat. Szívem szerint kitéptem volna magam a szorításából, mint
annak idején anyáméból, de úgy éreztem, hogy nincs értelme. Ha sikerült is
volna, akkor valaki úgyis elkap. Meg Kerot sem akartam bajba sodorni… Azonnal. Amikor
a szobám ajtajában voltam, könyörögve néztem Kerora.
–
Kérlek, Kero – néztem rá könyörögve.
–
Sajnálom, Nettie, nem lehet – motyogta, majd rám zárta az ajtót.
Dühös
lettem, és idegemben egy jó nagyot vágtam az ajtóra. Szegény nyílászáró, pedig
Ő nem is tehetett semmiről… Mery miattam ment el, hibásnak éreztem magam,
muszáj volt megtalálnom. Ekkor eszembe jutott az ablakom. Azonnal odarohantam,
és kitártam, és jobban körülnéztem. Nem messze volt egy ág, ami erősnek tűnt.
Nem is gondolkodtam sokat, megragadtam, és elkezdtem kimászni. Még sosem
örültem ennyire, hogy Nevra többször is megjelent a szobámban az ablakon
keresztül, hisz úgy ez a lehetőség nem is jutott volna eszembe… Legalábbis nem
ilyen hamar.
Egészen
a fa törzséig másztam, onnan pedig lecsúsztam. Nem is éreztem, hogy fáj
valamim, csak Meryn járt az agyam. Reménykedtem, hogy jól van. Féltettem, nem
bírtam volna elismerni, ha miattam lesz baja. A kapu felé vettem az irányt, de
szerencsétlenségemre, az zárva volt, és akárhogy löktem, nem nyílt ki. Ismét
abban a helyzetben találtam magam, amiben napokkal korábban, a menekülési
lehetőség zárva.
–
Kérlek, nyílj ki! – könyörögtem a kapunak.
A
kapu azonban nem mozdult. Nem akartam visszamenni a szobámba, hisz nem azért
szenvedtem ki magam. Kétségbeesetten néztem az ég felé, segítséget vártam
valakitől. Vagy inkább a csodára vártam. Már nem is tudom mi járhatott a
fejemben.
–
Apa… Kérlek, segíts… - motyogtam.
Alig
fejeztem be, rögtön nyílt is a hatalmas kapu. Teljesen ledöbbentem, majd gyors
léptekkel kirohantam, mögöttem pedig egy hangos csattanás jelezte, hogy valaki
használta a kaput. Nem vártam sokat, rohantam is egyenesen. Az egy dolog, hogy
a semmi kinyitotta a kaput, de hogy ilyen rohadt hangosan be is baszta utánam…
Ekkor
ismét felnéztem az égre, amin egy hullócsillagot láttam meg. Éreztem, hogy
követnem kell… Tudtam, hogy Meryhez visz. Nem tudom miért hittem, vagy tudtam,
de olyan erős volt, mint egy ösztön. Gyors, de mégis halk léptekkel rohantam,
és csak az eget néztem, amikor eltűnt onnan a fény. Ekkor már jócskán bent
voltam a susnyásban, sok fával körülöttem, de az ég így is kivehető volt,
ráadásul a várostól sem volt annyira messze. Körülnéztem, de sehol nem volt
senki, mégis úgy éreztem, megérkeztem. Mégiscsak egy tökéletes búvóhely a
hatalmas aljnövényzet.
–
Mery! – kiáltottam fel. – Mery, itt vagy? Válaszolj, kérlek!
–
Menj innen! – hallottam egy vékony hangot.
Azonnal
a hang iránya felé indulta, és egy kis odúhoz jutottam. Ott benézve
megpillantottam az összekuporodott fiút. Majdnem ugrottam egyet örömömben. Élt,
lélegzett és jól volt. Csak borzasztóan lehangolt volt.
–
Mery… - szólaltam meg megkönnyebbülten.
–
Hagyj békén… - fordult el sírva.
–
Mery, én sajnálom, hogy nem tudtam megtalálni a barátod. Tudom, megszegtem az
ígéretem, és nagyon sajnálom, de nem kellett volna elszöknöd. Biztos nagyon
megijesztetted az anyukád és az apukád…
–
Apa meghalt – felelte halkan.
–
Ó, részvétem.
El
sem akartam hinni. Biztos emiatt éreztem annyira szimpatikusnak az elejétől.
Hasonlított rám, és jobban, mint gondoltam. Csak sóhajtottam egyet és leültem
az odú mellé. Annyira én voltam, csak… Csak Eldarya kiadásban.
–
Tudod, amikor annyi idős lehettem, mint te, akkor én is elvesztettem az
apukámat – kezdtem bele halkan.
–
Tényleg? – pillantott ki „rejtekéből”.
–
Igen. Emlékszem, nagyon sokat sírtam miatta, és el sem akartam hinni.
–
Mi történt vele? – kúszott mellém és kíváncsian figyelt rám.
–
Balesetet szenvedett – sóhajtottam. – Emlékszem, kitett a suliban, de én nem
akartam menni, hanem inkább apukámmal akartam maradni, aki üzleti útra indult.
Azt mondtam, neki, hogy „ne hagyj itt”, mielőtt elment, de Ő megígérte, hogy
visszajön még értem… - itt meg kellett állnom, és lekellett törölnöm a könnyeim.
– Aznap délután elhunyt…
–
Sajnálom… - ült le mellém Mery.
–
Tudod, Mery, én nagyon is átérzem, amit te. Nekem nagyon jó kapcsolatom volt az
apámmal, jobb, mint anyukámmal, ezért nagyon megviselt, hogy meghalt. Nélküle
üresnek éreztem az életem…
–
Mit tettél, hogy elfeledd? – pislogott kíváncsian.
– Semmit. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rá… - néztem le rá. –
Egyszerűen megtanultam másra is figyelni. Például sejtettem, hogy anyámnak
mennyire rosszul esik, hisz Ő is szerette apámat, így elkezdtem több időt
tölteni mellette, és mindenben igyekeztem segíteni neki.
–
És segített? – húzta fel a térdeit, amiket át is ölelt.
–
Fogjuk rá. Sokáig nem éreztem, de aztán elkezdtem visszaemlékezni arra, hogy
apám mit csinált például, ha mosogatott, és ha volt viccesebb emlékem, mindig
jobban telt a mosogatás. Nem tagadom, borzasztóan hiányzik, de nem menekülhettem
el sehova. Tudtam, hogy anyám már nem élné túl, ha engem is elvesztene.
–
Az én apukám féléve halt meg… - sóhajtott Mery. – Elvitték harcolni és a
templomosok erősebbnek bizonyultak. Nem sokkal később találtam a Crylsam, és
eszembe jutott, hogy apukám mennyire akart egyet, így hazavittem. Aztán, amikor
elszökött, akkor szomorú lettem, mert felelőtlennek éreztem magam…
–
Lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem. De tudod mit? Szerzünk neked valahonnan
egy másik barátot, akire jobban fogsz vigyázni – mosolyogtam.
–
Tényleg? – csillant fel a szeme. – Köszönöm Nettie! – ölelt át hirtelen. – És
ne haragudj, hogy kiabáltam veled… csak…
–
Semmi baj – öleltem vissza. – De most már menjünk vissza, mert anyukád aggódik
érted.
–
Rendben – vigyorodott el ismét.
Ekkor
felálltam, letörölgettem a hátsóm, majd megfogtam Mery kezét, és elindultam
arra, amerről jöttem. Azonban meg kellett torpannom, mert előttem termett egy
alak… Az az alak, aki az álmomban is figyelt engem. Nagyjából két fejjel
magasabb, és edzettebb volt, mint én. Fekete maszkot viselt, amin ördögszarvra
emlékeztető díszek voltak. Mondhatom, nem tette túl szimpatikussá a szememben.
Ám, én nem is magam féltettem, hanem Meryt, főleg akkor, amikor az idegen, egy
kardot rántott elő. Semmi fegyver nem volt nálam, nem is kezdtem még rendesen
harcot tanulni, nem tudtam megvédeni… De meg kellett próbálnom.
–
Mery, ha szólok, akkor fuss, rendben? – szorítottam meg kicsit a kezét.
Miután
láttam a kis bólintást, elengedtem kis kezét és egyenesen a férfinak rohantam,
aki döbbenetében – szép szóval – seggre ült. Nem ezt vártam mondjuk, de jobb
volt, mint a semmi. Talán picit még el is bíztam magam.
–
Most, Mery, fuss! – kiáltottam.
A
kis szőke nem tétlenkedett, futásnak eredt. Én azonban túl sokáig figyeltem a
kicsit, mert a maszkos ezalatt kihúzta alólam a lábam és fölém mászott,
miközben kezeim leszorította. Nyelnem kellett egyet, de úgy döntöttem, megoldom
a magam módján a dolgot.
–
Van nálad koton, ugye? – biccentettem oldalra a fejem.
A
férfi annyira meglepődött ezen a kérdésemen, hogy lazított a szorításon. Haha,
egy:null a szar humorom javára! Sikerült ledobnom magamról, bár nem is nagyon
erőlködött, hogy rajtam maradjon. Próbáltam elfutni, de a bokám beszorult egy
csapdába. Nem bírtam megmozdulni. A sötét bozótosból pedig egyre több ember
tűnt fel, míg a maszkos alak eltűnt. Összezavarodtam.
–
Megfogok halni, ugye? – nyögtem kínomban.
Ekkor
egy erős ütést éreztem a tarkómon, majd éreztem, ahogy arcom a puha fűvel
találkozik. Éreztem, hogy megfogok halni.
~O*O~
Keroshane
az ajtó előtt állt és várt. Hogy mire, azt még pontosan maga sem tudta.
Csodára? Parancsra? Szép szóra? Mehetett volna a dolgára, hisz még nem fejezte
be a munkáját, Miiko pedig nagyon kényes volt az ilyen dolgokra. Mehetett volna
akár aludni is, mert nem szeretett késő estig fel lenni. Nem szerette azt, ha
fáradt, így mindig hamar nyugovóra tért, hogy másnap frissen és üdén kezdhesse
a napot.
Ekkor
azonban nem tudott elmozdulni Nettie ajtaja elől. A lány, akiben annyira
megbízott, akit annyira kedvelt, akit bezárt… Megdörzsölte az orrnyergét.
Rettenetes embernek érezte magát. Azt vallotta a lánynak, hogy mennyire bízik
benne, meg azt, hogy mennyire kedveli, erre az orra előtt bevágta az ajtót és
érkezése óta folyamatosan kulcsra zárta azt éjszaka. Miféle barát volt Ő?
Miféle bizalom az, amit táplált? Semmilyen.
Gyötörte
a bűntudat, már nem is tudott a lány mellett normálisan lenni. Reggel sem
kísérte el enni, mert nem bírt volna a szemébe nézni. A munkájára fogta, hogy
miért nem segít neki. Majdnem felröhögött kínjában, ahogy ezek a dolgok eszébe
jutottak. Végül úgy döntött, ha még nem is engedi Mery után a lányt, de bevonja
maga mellé segíteni. Mondd pár szót a háborúról, meg úgy valami, ami a lányt
érdekli. Előhúzta hát zsebéből a kulcsot, majd a zárba helyezte és kinyitotta
az ajtót. Ám mielőtt belépett volna, kopogott.
–
Nettie?
Várt,
de választ nem kapott. Sóhajtott egyet. Végül is, megérdemelte, ha nem beszél
hozzá. Elvégre nem lett volna muszáj bezárnia. Vagy ha mégis, ott maradhatott
volna vele. Lassan nyitotta ki az ajtót és bepillantott, de csak a félig
megvilágított, üres szoba látványa tárult elé.
–
Nettie! – kiáltott fel ijedten, majd körbejárta az egész szobát, még a mosdóba
is benézve, majd az ablakhoz sietett. – Nem… Mondd, hogy nem!
Lerohant
a lány ablaka alá és nézni kezdte a fát. Pár letört gally, sok lehullott levél,
lábnyomok és a lány pizsamájából egy darab. Kero a haját tépte, nem akarta
elhinni, hogy ez vele történik. Azonnal a kapu felé kezdett rohanni. Nem akarta
elhinni… A lány felelőtlen volt, bajba sodorta magát és a többi csapatot,
ráadásul rá vadászott a maszkos és Ginzon, és…
Megállt
a kapu előtt. Zárva volt, de a lány eltűnt. Félt, hogy miatta fog baj történni…
És féltette Nettiet. Az égre nézett, mintha választ keresett volna, majd
meglátta a hullócsillagot, mely az erdő felé ment.
Eldaryában
nem voltak hullócsillagok. Azután jelentek meg, hogy Ő meghalt. A nő, akinek halálát sötét homály fedte, még férje előtt
is… Az a nő, Éotile Filante utat mutatott az embereknek és kívánságokat
teljesített… De csak ha megérdemelték.
Kero
szája elnyílt, majd térdre rogyott. Nettie kint volt. Ki ment, annak ellenére,
hogy megtiltották neki. Bajba sodort nagyon sok mindenkit, és magát is. Ám a
fiút nem csak ez sokkolta. Hanem az, hogy a legenda beigazolódott. Éotile
Filante, tényleg utat mutat.
WOOW!!!!!EZ A BLOGOD IS ESZMÉLETLEN!!!!!! *.* ^-^ Folytasd hamar :)
VálaszTörlésKöszönöm :) Igyekszem folytatni és a következő részt hozom, amint lehet :)
TörlésHú sajnos csak most sikerült elolvasni. De nagyon jó rész volt. *w* Teli izgalmakkal, titkokkal. Természetesen megint a legjobb résznél lett vége de tőled ezt már megszoktam. :D Nagyon várom a folytatást. ^w^ Hozd minél hamarabb. :))
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm ^^ És hát igen, ez a rossz szokásom, hogy mindig ilyen ponton hagyom abba, de ilyenkor biztos vagyok benne, hogy az olvasó még visszatér, mert kíváncsi.
TörlésÉs hamarosan hozom, csak nagyon vacakolok a befejezéssel, pedig már csak azt kéne megírnom. :P De igyekszem :))
Komolyan mondom a humorod hihetetlen! X"D
VálaszTörlésMost délután kezdtem elolvasni a blogot és gondoltam ha elolvastam az eddigi részeket, majd összegzek, de azt kotonos humoros részt nem hagyhatom szó nélkül.
Ami még nagyon tetszik a történetdben, hogy teljesen élethű/valóság húen ábrázolod Nettit. (Személy szerint sokkal jobbak a reakciói mint az eredeti történetben).
Aztán, hogy az Obszidián gárdába raktad illetve, hogy nem csak a három főszereplő srácot emeld ki hanem a mellékszereplők is rendesen, részletesen, újítva vannak bemutatva.
Csak gratulálni tudok :D
Köszönöm szépen :D Nagyon jól esnek a szavaid ^.^
TörlésIgyekszem a legjobbat kihozni a történetből, és a karakterekből. Nekem Keroshane nagy kedvencem a játékban is, de olyan keveset szerepel, így eldöntöttem, hogy nálam sokat fog :D És mivel sok lehetőség rejlik a karakterében, igyekszem a legtöbbet megvalósítani. Igazából magát a történetet, nem sokkal az eredeti játék indulásakor kezdtem, de már akkor is voltak blogok, és mindenhol az Árnyék gárdába kerültek az emberek. Én pedig vagy kémet akartam, vagy harcost és végül ez segített abban, hogy eldöntsem, Nettie megy a harcosok közé. Ráadásul harcban kicsit több tapasztalatom van, mint a kémkedésben :D A három főszereplő fiú pedig szép lassan elkezd majd bemutatkozni a maga módján, de nem körülöttük fog forogni a blog. Nem hiába jelenik majd meg egyre több saját karakter, illetve mellékszereplő :D
Köszönöm, annyira jól esnek a szavaid ^^ Most olyan boldog lettem :D