2015. január 11., vasárnap

Üdv gárda!

"Nem elég két erős kar ahhoz, hogy valaki erős harcos legyen. Erős elmére és erős szívre is szükség van." (Cassandra Clare)

– Gratulálok, Nettie! Mától az Obszidián gárda tagja vagy – mosolygott rám Kero.

Hosszú pillanatokig fel sem fogtam, hogy mi van. Én, aki még a saját árnyékától is fél, és a háborús játékokban az első percben meghal, bekerültem a harcosokhoz. Én, mint harcos… Kedvem támadt kínomban felröhögni. Még egy hivatalos telefont sem mertem elintézni, nemhogy részt venni egy harcban. Egy igazi harcban… Kero említette, hogy háború van, de többet nem mondott. Éreztem, hogy ki kell kérdeznem a dolgokról. Okosabb akartam kicsit lenni, főleg azért, hogy mennyire kell félnem. Eszembe jutott, hogy megkérdezhetném az unikornist, de nem mertem. Na, látjátok?

Ahogy azonban jobban belegondoltam, még jól is jártam. Elvégre, ki tudja, hogy mi történt volna, ha Nevrához kerülök az Árnyék gárdába, vagy Ezarelhez az Abszintba. Végül is, az Obszidián volt a leg földhöz ragadtabb. Valahogy kezdtem érteni, hogy vajon miért oda húzott az elmém. Azért lássuk be, tíz kérdésből nyolc egy helyre, csak nem véletlen a dolog.

Kissé félve néztem a többiekre, akiknek az arcukon vegyes érzelmek voltak. Miiko fapofával bámult, Nevra csalódottan, Ezarel gúnyos mosollyal, Valkyon pedig meglepetten. Lassan fordultam vissza, és Keroval találtam szembe magam. A fiatal férfi, csak kedvesen rám mosolygott, majd egy narancssárga köpenyt terített rám, amire rátűzte az Obszidián gárda kitűzőjét. Hitetlenkedve néztem magamra, fogalmam sem volt, hogy mit fogok én a harcosok között kezdeni. Még szerintem csalinak is szar lettem volna… Nem hogy harcosnak.

– Mától Valkyon vesz a szárnyai alá, Ő fog mindent megtanítani, ami fontos – magyarázta Kero.

– Értem… - motyogtam és a köpenyem szélét piszkáltam. Akarom én ezt?

– Nem akarom elhinni – nyögött Nevra.

– Mit? – pillantott rá Ezarel.

– Hogy az Obszidián gárda tagja lett… És nem elég, hogy hamar elhalálozik, de még nem is általam – panaszkodott.

– Nevra! – emelte fel a hangját Kero, de amikor rá nézett, akkor behúzta a nyakát. – Izé… Ne… Ne légy gonosz… N… Nettie nem hal meg…

– Hát Keroshane, ez aztán meggyőző volt – biccentett „elismerően” Ezarel, mire Nevra felröhögött.

Nem tudtam ezen a „poénon”, se mulatni, se elborzadni, sőt, még Kero védelmére sem tudtam kelni, annyira le voltam sokkolva. Féltem, hogy mi lesz, ha nem váltom be a hozzám fűzött reményeket – ami igazság szerint nem sok volt – és Miikonak lesz igaza. Hogy béna vagyok… Hogy börtönbe való… Mondjuk, a bénával egyet értettem, szóval…

– Nettie, mától Ő lesz az új tanárod – szakított ki gondolataimból Kero hangja.

Ahogy visszatértem a valóságba, rögtön szembe találtam magam egy mellkassal. Úgyhogy felemeltem a fejem, hogy belenézhessek az arany szemekbe. Rendesen megijedtem… Oké, találkoztam már vele, többször is, egyszer bele is szaladtam, de sosem tűnt ekkorának. Ő, a hegyomlás, és én a kisegér… Mondjuk legalább nem kellett félnem, mert a harcban előbb lövik le azt, aki jobban kitüremkedik. Bár, ha jobban belegondolok, én gyenge voltam, a legtökéletesebb áldozat. Tusé.

– Remélem… Remélem nem okozok majd csalódást – motyogtam.

– Ha ebbe a gárdába kerültél, annak oka van. Nem hiszem, hogy csalódást okoznál – szólalt meg mély hangján.

– Eldarya dicsértess, Valkyon két mondatot beszélt! – kiáltott fel Ezarel, mire az ezüst hajú csak a szemeit forgatta.

Szegényt már majdnem megsajnáltam, csak az volt a baj, hogy önző mód, inkább magam sajnáltam. Még hogy nem okozok csalódást… Látszott, hogy nem ismer. Még magamban is sokat csalódtam, szóval… Arra lettem figyelmes, ahogy Ezarel és Nevra elhagyják a termet. Miiko azonban ottmaradt és gyilkos tekintettel méregetett. Ebből levontam a következtetést, hogy Ő sem bízott jobban bennem. Fasza.

– Holnap kezdünk – szólalt meg komoly hangon Valkyon.

– É… Értem… És vigyek valamit? – kérdeztem tétován.

– Magadat – felelte az ezüst hajú, majd kifelé indult.

Se útbaigazítás, se semmi. A lényeg az volt, hogy én ott legyek. De hol? Tudtam, hogy nem egy bőbeszédű fazon, de ennyit igazán közölhetett volna. Azért huszonnégy óra után ne várja el, hogy egyből megtalálom. Egész jól tájékozódom, de ennyire nem.

Egy kezet éreztem a vállamon és ekkor eszméltem rá, hogy még mindig Valkyon hűlt helyét bámultam. Felpillantottam és Kero biztató mosolyával találtam szemben magam. Legalább egy valaki hitt bennem! Ezután a karját nyújtottam, mire én pedig bele karoltam és elindultunk a szobámba. Ennyi volt. Elmondták, hogy melyik gárdába fogok kerülni, a vezetők hallották, és ennyi… Nem volt nagy felhajtás meg semmi… És ennyi volt a földi életem. Innentől hivatalosan is Eldarya, Eel régió egyik lakosa lettem.

– Mondd, Kero… - pillantottam fel a fiúra. – Tényleg majdnem minden pontom az Obszidián gárdához vezetett?

– Igen – felelte kissé felháborodottan. Gondolom azon kapta fel a vizet, hogy nem bíztam a munkájában.

– Értem… - sóhajtottam egy nagyot.

– Nem tűnsz túl lelkesnek – nézett le rám az egyszarvú.

– Félek… Az az igazság, hogy félek. Jártam anno karate edzésre, de annak több éve. Félek, hogy béna leszek… Hogy csalódást okozok – soroltam, de közbeszólt.

– Tán a kémiához jobban értesz? Esetleg a növények felismerése jól megy? – kérdezett rá.

– Hát… Azokat a vegyületeket össze tudom keverni, amiket a tanár mondd… Illetve megtudom tanulni a növényeket, bár élesben nem mindig ismerem fel elsőre… - gondolkodtam.

– Akkor a kémkedés, vagy a lopakodás az erősséged? – folytatta a kérdezősködést.

– Csak egyszer rúgok bele valamibe, ami jó hangosat koppan! – feleltem felháborodottan.

Ekkor azonban végigfutott rajtam a felismerés. Bohóckodom, mintha egy barátommal lennék. Mióta megjöttem, Keroval beszélek és viccelődöm. Sosem kötöttem könnyen barátságokat, mégis, volt valami ebben a fiúban, ami megfogott. Ami miatt ilyen hirtelen megnyíltam felé.

– Akkor biztosíthatlak, jó gárdában vagy – nevetett fel Kero.

Csak sóhajtottam egyet, majd beléptem a szobába, ahova időközben megérkeztünk. Az unikornis is követett, bár Ő megállt az ajtóban, míg én az ágyamra ültem. Közben folyamatosan a bal mellem fölött elhelyezkedő címer jelvényt figyeltem. Egy kör alap, benne két fokos keresztben és középen egy piros kristály. Végül is, egész jól nézett ki.

– Átvehetjük a szabályokat? – pillantott rám Kero.

– Igen – feleltem és abbahagytam a kitűző bűvölését.

A fiú egy pillanat alatt mellettem termett, kezében pedig egy könyv volt, amit nem értek, hogy mikor is került hozzá. Lehet, hogy én voltam a vak, de nem tűnt fel, hogy lenne nála egy könyv. Mágia! Bár, nem láttam valószínűtlennek. Elvégre, egy rókafülű nő osztotta a parancsokat, én meg gombák által kerültem az idegen világba, mi ide egy kis mágia?

– Az első és egyben legfontosabb szabály: A vezető, vagyis Miiko szava mindig és mindenkor szent és sérthetetlen – magyarázta teljes beleéléssel.

Erre csak bólintottam, majd tovább hallgatóztam. Igazából nem tudtam, hogy hogy máshogy kellene reagálnom. A korábbi Valkyonos beszólás után, inkább figyeltem arra, hogy mit mondok. Olyan sok újdonság nem volt egyébként, a legtöbb szabály a Földön is megfordult. Persze, ezekben is előfordult olyan, ami új volt, főleg, hogy ne ellenkezzünk egy másik gárdabelivel, ne legyünk „rasszisták”, meg hasonlók. Kitért arra is, hogy melyik parancshoz hogy kellett alkalmazkodni, a kapuzárási szabályzat, és szót ejtett az étkezésről is. Az erdőbe például szigorúan tilos volt bemennem, csakis misszión tehettem meg, azt is akkor, ha volt velem tapasztaltabb. Igazság szerint, elég sok szabály volt. Bár meg is értettem, hisz mégiscsak háború volt, amiről úgy őszintén, még mindig nem tudtam szinte semmit.

– Kero… Mi ez a háború, amibe Eldarya keveredett? – kérdeztem rá végül.

– Ó… - pillantott rám meglepetten, majd megigazította a szemüvegét. – Hát ez… Ez hosszú és bonyolult. Legyen elég egyelőre annyi, hogy nem mindenki szereti Eldaryát ilyen békében látni. Tudod… Tudod ez bonyolult, mert nem ismered Eldarya történetét és a próféciákat meg ilyenek. De… De idővel mindent elmondok csak… Csak most még nem, mert nem kaptam rá engedélyt, és tudod… Tudod szeretném megőrizni a helyem. Ha beszélek, akkor Miiko biztos lefokoz, és… És én ezt nem akarom! – esett pánikba a fiú.

– Értem, értem! Én sem akarom, hogy elveszítsd a munkád miattam… Nyugodj meg, oké? – emeltem a kezem védekezően.

– Köszönöm, Nettie – ölelt át a fiú, mire végképp összezavarodtam.

Ideges volt, amikor Alexandria könyvtáráról beszéltem… Ideges lett arra, ahogy a háborúról kérdeztem. Valami nem volt oké, és valamit nem mondtak el nekem. De mit? És miért? Az ok az volt, hogy ember vagyok? Vagy újonc? Vagy… Vagy most mi van?

– Kero, te melyik gárdában is vagy pontosan? – biccentettem oldalra a fejem.

– Természetesen a Fény gárda tagjaként tevékenykedek, mint könyvtár és teszt felelős. Miért? – mosolygott rám.

– Erről a gárdáról nem is beszéltél nekem – lepődtem meg.

– Ó, ez azért van, mert ebbe a gárdába nem juthatsz be a teszt alapján. Ide csak Miiko engedélyével kerülhetnek az emberek. Illetve, az aktuális vezetőével, de… De most Miiko az, szóval…

– Értem – intettem le. – És mondd, így hogy háború van… Én meg gárda tag vagyok, nekem is részt kell vennem ebben a harcban?

– Nem – felelte túlságosan is határozottan. – Mármint veled mások a terveink…

– Tudom, csali – intettem le.

– Én nem pont erre gondoltam – dörzsölte a tarkóját.

– Értem én – sóhajtottam és aláírtam a lapot, miszerint tudomásul vettem a szabályokat.

– Ezt kitöltenéd nekem? – csúsztatott a kezembe egy újabb tesztet Kero.

– Mi ez? – biccentettem oldalra a fejem.

– Majd meglátod, ha kitöltöd – vigyorgott a fiú. – Gyerünk, ha valamit nem értesz, kérdezz!

Eltátottam a szám a kék hajú hirtelen lelkesedésén. De persze, gyorsan a teszt felé fordultam, hogy ne lássa a meglepettségem. Így is fura volt. Azzal magyaráztam be magamnak, hogy Ő is elkezdett megnyílni felém, azért viselkedett úgy, ahogy.

A teszt nagyon furcsa volt. Öt kérdés, és igencsak értelmetlenek. „Legyen kése és bátorsága”, kinek? „Szeressen”, ki? „Mennyi törődést biztosítok neki”, kinek? Mi a fene?

– Kero, mik ezek a kérdések? – értetlenkedtem.

– Majd meglátod – intett le a fiú, mire nyögtem egyet.

Kitöltöttem egy olyan tesztet, amiről azt sem tudtam, hogy miért kell. Azt sem tudtam jóformán, hogy mit csinálok. Csak töltöttem, mert én, aki a harcosok közé bekerült, nem mertem kérdezni. És engem akartak harcoltatni? Kivel? Az ellenség halálra röhögi magát, ha én megjelenek a harcmezőn… Lehet ezek voltak a szándékaik? Végül is, kevésbé brutális, mint megölni minden egyes embert.

– Kész – adtam vissza a tesztet a fiúnak, miután találomra mindenhol bekarikáztam valamit.

– Köszönöm, most pedig összeszámolom a pontjaid, és szerintem holnapra meg is lesz az eredmény.

– Holnapra? – tártam szét a karjaim. – De mégis mit töltöttem ki?

– Majd holnap meglátod – kacsintott a fiú.

Nyögtem egyet és kifeküdtem az ágyon. Ő erre csak felkuncogott, majd egy intéssel távozott a szobámból. Arcom a tenyerembe temettem, majd kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt. Hogy mit töltöttem ki, és azt miért, nem tudtam. Hogy milyen háború van Eldaryában, nem tudtam. Hogy mi van Keroval… Na azt meg végképp nem tudtam. Nem mondtak nekem semmit. Oké, belátom, idegen voltam, de valamennyire csak beavathattak volna… Nem?

Arra lettem figyelmes, hogy besüpped mellettem az ágy. Kezem elvettem az arcom elől, és csak a tökélyre fejlesztett önuralmamnak köszönhettem, hogy nem sikoltottam fel. Nevra ült az ágyamon. De mégis mikor jött be? Nem is hallottam, hogy nyitotta az ajtót. Azonnal felugrottam és elhátráltam onnan. Mit keresett a szobámban?

– Már azt hittem, hogy sosem megy el – ásított egyet, mire kivillantak éles fogai.

Na már most, erre két lehetőség jutott eszembe: egy, Ő egy macska, kettő, Ő egy vámpír.

– Hogy kerültél be a szobámba, és mikor? – néztem rá hatalmas szemekkel.

– Ez maradjon az én titkom, cica – kacsintott. – Tudod, nem árt, ha ért egyet, s mást az ember, ha már az Árnyék gárda vezére.

– Bemásztál az ablakon, igaz? – mutattam a nyitva felejtett ablak felé.

– Őőő… - pirult el egy picit, majd megköszörülte a torkát és álló helyzetbe ugrott. – Egy bűvész sem árulja el a trükk megoldását, akkor én miért tegyem? – tette csípőre a kezeit.

– Igazából… Már lelepleztelek – gondolkodtam hangosan, mire elindult felém. – Nem! Nem úgy értettem!

Éreztem, ahogy a fal ismételten megállít. Nem akartam elhinni. Egy rohadt fal okozza a vesztem. Szorosan lehunytam a szemem és az ajkamba haraptam. Féltem. Ha nem lett volna misztikus teremtés, akkor talán tökön rúgom, és mindenki megy utána a dolgára, de így nem mertem. Sőt, csak jobban megijedtem tőle.

– Ne félj már tőlem – sóhajtott fel.

Ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy legalább két lépés távolság van közöttünk. Mondjuk a meneküléshez még így is kevés volt, de haladásnak számított. Könyörgően néztem rá, hogy hátha megesik rajtam a szíve, és akkor majd békén hagy, de nem így tett. Csak állt és nézett.

– Mégis… Mégis milyen teremtmény vagy te? – néztem rá aggódva.

– Miért lenne számodra jó, ha tudnád? Így is félsz tőlem, nem? – biccentette oldalra a fejét.

– Igen, de… De szeretném tudni! Szeretném tudni, hogy… Hogy bízol-e annyira bennem, hogy elmondod – nyöszörögtem.

Erre elmosolyodott, majd pillanatok alatt átszelte a köztünk lévő távolságot. Mire észbe kaptam, már a falnak szorított a testével, arca pedig a nyakamban volt. Nem mertem sikítani. Nem bírtam megmozdulni. A sokktól ledermedtem. Éreztem, hogy remegni akarok, de nem bírtam még annyira sem megmozdulni. Nem kaptam levegőt. Nem jött ki hang a torkomon. Pánikba estem. Azt hittem, hogy meghalok.

Ám a fiú, csak sóhajtott egyet és hátrébb lépett. Ám ez engem nem nyugtatott meg, főleg, ahogy éreztem, hogy valami meleg folyik végig a vállamon. Nem mertem oda nyúlni, de a szemem sarkából láttam, hogy mi az… Vér. A vérem. Nevra szájának a sarka is véres volt. Nem kételkedtem tovább. Ő egy…

– Vámpír vagyok – nyalta meg a szája szélét. – Te pedig finom.

Hirtelen csönd lett. Szinte sípolt a fülemben. Hallottam a saját hisztérikus, küszködő levegővételeim. Csak az járt az eszemben, hogy megfogok halni. Hogy Nevra egy pillanat múlva letámad és kiszívja a vérem. Üvölteni akartam, de a gombóctól a torkomban nem ment. Mégis, mit akar velem…?

– Látod, ezért nem akartam elmondani. Tudtam, hogy ez lesz – mosolyodott el, majd vállat vont. – Nem haraptalak meg, nyugi. Az nem a te véred. Meg nem is vér, csak szórakozni szerettem volna.

Azonnal a nyakamhoz kaptam és végighúztam a kezem a területen. Valóban nem éreztem sebet, csak a piros folyadékot. Nem bántott. Csak szórakozott. Én azonban nem értékeltem a poént, sőt, egyre jobban a falba préselődtem. Nevra viszont csak mosolygott.

– Jobban reagáltál, mint gondoltam. Benned van lehetőség, nem úgy, mint a legtöbb emberben – fordult meg, majd elindult az ablak felé, ám onnan még visszanézett. – Nem foglak bántani és nem is szívom ki a véred. Nincs rá engedélyem – majd eltűnt.

Éreztem, ahogy térdem megremeg, én pedig összecsuklok. Ziháltam és a földet figyeltem. Hányingerem lett és valami vissza is jött… Bár nem tudtam minek beazonosítani. Én, mint harcos? Elsírtam magam. Ha Nevra nem lenne kegyes, akkor már halott lennék. Nem akartam ott lenni. Haza akartam menni. Haza…

XxXxXxXxXxXxXxXxX

A gyomrom görcsben volt, én magam pedig idegesebb voltam, mint egy vizsga előtt. Kint álltam az udvaron, azaz a „küzdőtéren”, és vártam Valkyont. Szerencsére reggeli után közölte, hogy hova kell mennem. Az éjjel alig bírtam aludni, reggel pedig felkelni, ami ritka volt az én esetemben. Keronak hála azonban, legalább az öltözékem kiválasztásával nem ment el az idő. Kaptam tőle egy barna lovaglónadrágot, egy kicsit sötétebb csizmát, egy narancs színű testhez álló tunikát és egy vékony páncélinget. Az őszintét megvallva, a páncéling miatt, alig bírtam megállni a lábaimon, mert nem igen volt könnyű. Fogalmam nem volt, hogy fogok benne gyakorolni, arra meg gondolni sem mertem, hogy harcolni is fogok benne. Átkoztam magam, hogy ilyen bénán töltöttem ki a tesztet, hisz gyönge voltam a többi Obszidiánoshoz képest Mondjuk más gárda tagot nem is láttam, ami meglepett. Vagyis, én azt hittem, hogy mindenki együtt fog majd edzeni, de nem.

– Már itt is vagy? – hallottam egy ismerős hangot.

– Nem akartam késni, uram! – vágtam vigyázzba magam.

– Ennek örülök – biccentett elismerően, gondolom. – Lelkileg készen állsz?

– Én… Én kicsit félek, de igyekszem – magyaráztam.

– Senki nem kezdi tökéletesen, gyakorlás kérdése az egész – magyarázta türelmesen.

– A többiek hol vannak? – néztem körül. – Mármint… Nem csak én vagyok egyedül gárda tag, nem?
– Egyelőre veled külön edzek. Nem te vagy az egyetlen tag, mindössze az egyetlen újonc. Majd később csatlakozunk hozzájuk. Most fontosabb, hogy az alapokat elsajátítsd – sorolta a dolgokat. – Kezdhetjük?

– I… Igen. Azt hiszem – dörzsöltem meg a tarkóm.

– Rendben. Akkor bemelegítésként ötször körbe futjuk a várost.

Már az említésre is elfáradtam, nem, hogy arra, hogy ezt komolyan meg kéne csinálnom. Ám ez nem volt vicc, tényleg futottunk. Én már az első kör után majd kiköptem a tüdőmet, Valkyonon azonban még izzadságcseppeket sem láttam. Mikor azt hittem, hogy sétálhatok egy picit, ezzel pihenve, a fehér hajú mindig megragadott és vonszolt maga után. A harmadik kör közepére, már rendesen levegőt sem kaptam. Máig nagy rejtély számomra, végül, hogy sikerült az öt kör. Tényleg nem emlékszem rá. Lehet hülye vagyok, de ez van. Ahogy megérkeztünk, kifeküdtem, mert állni nem volt erőm. Valkyon azonban még helyben továbbra is kocogott. Akkor, komolyan mondom, igen közel álltam ahhoz, hogy rákérdezzek, miféle doppingszert használ, és hogy nekem miért nem ad belőle. Ám inkább nem tettem, első sorban azért, mert megszólalni sem bírtam. Sajnos azonban nem szenvedhettem ilyen egyszerűen, mert máris jött a következő feladat, ötven fekvőtámasz. Nos, alapjában ezzel nincs komolyabb bajom, de ekkor volt rajtam egy láncing, ami miatt, alig bírtam feltolni magam. A harmadik után azt hittem, hogy ott esek össze holtan, ám ekkor láttam, hogy Valkyon fél kézzel csinálja, és már vagy harmincnál jár. Csak tátogtam, mint valami retardált hal, és nem tudtam épp ésszel felfogni. Azt hittem, hogy mindenki közül Valkyon a legnormálisabb, de rá kellett jönnöm, hogy nagyot tévedtem. A fél karomat rátettem volna, hogy egy robot.

Vagy tíz perc kínszenvedés után sikerült is végeznem, de nem örülhettem. A következő feladat ötven felülés volt. Nos, ezzel egyszerűbben haladtam, bár a huszonötödik után éreztem, hogy a reggelim elindul visszafelé. Lábjegyzet magamnak, többé ne egyél edzés előtt! Miután nagy nehezen befejeztem az ötven felülést, illetve visszanyeltem reggelim, jöhetett újabb két kör futás. Mesterem szerint ez felüdülés volt, ugyanis csak a főhadiszállást kellett körbefutni, ami amúgy nagyobb volt, mint egy négyszáz méteres pálya. Ezután függeszkednem kellett, majd úgy lábemeléseket csinálnom, ezt követte még három kör futás, majd még ötven homorított felugrás. Amikor már mozdulni sem bírtam, akkor pedig jött, a „hallelujah”.

– Mára végeztünk – felelte mesterem, akin egy alig láttam verítéket.

– Igen? Hurrá… - nyögtem a földön fekve. – Asszem maradok egy kicsit… Nem bírok megmozdulni.

– Az a jó, ezek szerint mindent jól csináltál – húzott álló helyzetbe. – Szívósabb vagy, mint a legtöbb ember.

– Jaj, de jó… Ennyi előnyöm legyen – motyogtam.

Ezután tisztelegtem egyet, Valkyon biccentett, és ennyi volt. Túlestem az első edzésen. És éltem. Éltem! Lassan botorkáltam visszafelé, mesterem pedig egyszerűen kielőzött és tovább ment. Meg sem kérdezte, hogy kell-e segítség, vagy valami, hanem haladt tovább. Morogtam is kicsit magamban, de mást nem mertem. Túl nagy izomlázam volt ahhoz, hogy elfussak… Mondjuk biztos voltam benne, hogy izomláz ide, vagy oda, ez az ember utolér.

Nyöszörögve, tíz perc szenvedés után jutottam el az ajtóig, ami érdekes, mert kifelé egy perc alatt megvolt. Ám ezután még végig kellett másznom a folyosón is, amin a szobám volt. Átlagos tempóban ez öt perc. Bele sem mertem gondolni, hogy hány órát szenvedek majd azzal, hogy vissza jussak a biztonságot nyújtó falak közé. Illetve imádkoztam, hogy Nevra ne legyen bent. Akkor elég rosszul jártam volna. Főleg, hogy úgy mentem, mint aki egy hasmenéses járvány közepén, nem jutott el időben a toalettre. Szerintem, aki látott, az hülyének nézett, vagy legalábbis nem tudhatta mi történt velem. Úgy éreztem magam, mintha áthajtott volna rajtam az úthenger… Hatszor. Lépni alig bírtam, fájt a gyomrom, a kezeim, alig kaptam levegőt, de túl voltam az első napomon. Sejtelmem sem volt, hogy mi vár ráhat rám a jövőben, de nem is mertem rágondolni. Az még csak jobban lefárasztott volna.

– Nettie!

Nem volt erőm megfordulni, csak nekitámaszkodtam a falnak, és megvártam, hogy mellém lépjen, aki kiabált. Hát, ha megsértődött, akkor így járt, nem fogom az Ő igényei miatt megnehezíteni a szobámba való bejutást. Persze, szerencsémre nem egy idegbeteg kiabálta a nevem, csak Kero.

– Hát veled meg mi történt? – nézett rám aggódva, ahogy beért, ami amúgy nem volt nehéz.

– Jelentem alássan, túl vagyok az első edzésen – lihegtem.

– És ahogy látom, jól is sikerült – kuncogott fel.

– Marhára… - nyögtem, majd tovább indultam.

A cél már nem volt messze, már láttam az ajtóm, de minél közelebb értem, annál nehezebb volt lépnem. Ez gonoszság volt a testem részéről. Kero persze végig mellettem haladt, de nem segített… Tipikus figyelmetlen férfi. Aztán elértem a szobám. Nagy nehezen felemeltem a karom, ami sajgott, és kinyitottam az ajtót, majd beléptem. Meg sem álltam az ágyamig, ahova ledőltem, mint egy zsák. Persze Kero erre megint kiröhögött.

– Nem vicces – nyöszörögtem erőtlenül.

– Bocsánat – kuncogott, miközben hallottam, hogy valamit a földre tesz.

Kíváncsian kaptam fel a fejem, és egy fura szerkezetet láttam az egyik sarokban. Az alja olyan volt, mint egy nagy tál, és fűvel bélelt volt. Valami lámpaszerű lógott a „tál” fölött, amit én kíváncsian néztem. Mi a fene?

– Ez minek? – nézegettem hosszasan.

– Nem minek, hanem kinek! – szólt rám, majd előhúzott egy tojást a táskájából.

Tátott szájjal néztem a tojást, ami körülbelül akkora volt, mint egy strucctojás. Furcsán nézett ki, mert rózsaszín volt, és kis, halványabb pöttyök helyezkedtek az alján. Emellett valami fura kék dolog is lógott ki belőle.

– Emlékszel a tegnapi tesztre? A pontjaid alapján Ő lesz a megfelelő társad – mosolygott rám, miközben elhelyezte a szerkezetben a tojást.

– Mi van benne? – mosolyogtam az ágyamról.

– Tizenöt nap és meglátod – kacsintott rám az unikornis.

– És… Miért kapom? – néztem csodálkozva.

– Mindenkinek van, aki ragja valamilyen gárdának. Ők azok a társak, akik segítenek nekünk, ki milyen módon. Nekem csak a könyvtári teendőkben, de mondjuk Valkyon társa behatolásra is alkalmas lenne, ha nem féltené mindentől – igazította meg a szemüvegét.

– Alig várom, hogy kikeljen! – tört elő belőlem a kislányos lelkesedés, mire Kero felnevetett.

– Hamarosan. Most hagylak pihenni, és majd ebéd előtt jövök érted – lépett az ajtóhoz.

– Rendben – biccentettem. – Kero… köszönöm.

– Nincs mit – mosolygott a fiú, majd elhagyta a szobám.

Én csak mély levegőt vettem, majd ismét hátradőltem. Nem tudtam aludni, mert annyira nem fáradtam el, hanem nézelődni kezdtem. Ahogy oldalra pillantottam, megláttam a táskám, amiről meg is feledkeztem. Magamhoz vettem nagy nehezen, hisz mégiscsak izomlázam volt, és turkálni kezdtem benne. Először a mobilom húztam elő, hátha tudok üzenni anyámnak, de csalódottan kellett tapasztalnom, hogy Eldaryában nem igen volt térerő, illetve WIFI sem. Erre már csak kifújtam a levegőt, amit bent tartottam, majd elővettem a jegyzetfüzetem, és nézegetni kezdtem. Minden rajzot többször is megfigyeltem, végül pedig elértem egy üres oldalhoz. Kicsit megálltam ott, és elgondolkodtam, majd elhatároztam valamit.

Eldöntöttem, hogy minden napomból lerajzolom a leg emlékezetesebb pillanatot, vagy pillanatokat. Gyorsan elő is kaptam egy ceruzát, majd elkezdtem firkálgatni, egy „Valkyont” és egy „Nettiet” edzés közben. Majd, amint kész lettem, a tojást is lerajzoltam. Sőt, az előző napokhoz is berajzoltam azokat, amik nagyon megmaradtak. Ám a legfurábbnak, az álmomban is figyelő férfit tartottam, mert akárhányszor elaludtam, Ő mindig ott volt. Rajzoltam is neki egy „portért”, de úgy komolyabban nem foglalkoztam vele. A legvégén aláírtam a rajzokat, majd elhatároztam, hogy fürdök egyet. A füzetem a táskám legmélyebb pontjára dugtam, hogy nehogy meglássa valaki.
Ma már azt kívánom, bár megmutattam volna valamelyik fiúnak…

~O*O~

Súlyos csend uralkodott a gyengélkedőn. A szőke hajú férfi megviselten feküdt az ágyban, és néha megfeszült a fájdalomtól. A sérülései súlyosak voltak, de nem halálosak… Legalábbis ebben reménykedtek. Harcolt egy Black Dog-gal, vagy más néven, egy Démonfarkassal, nem is volt csoda, hogy fél lábbal a sírban volt. Ennek ellenére rosszabbul is járhatott volna. Általában csak a maradványok érkeznek vissza ilyen esetekben.

– Nem túl biztató, hogy ilyen közel volt a faluhoz… - szólalt meg Miiko. – Valami rossz dolog fog történni.

– Ráadásul a maszkos férfi is… És Nettie érkezése… Ez borzasztó, Miiko! – fogta a fejét Kero. – Hamarabb megnyílt a boszorkánykör, és elhozott egy embert… Biztos, hogy azt hiszik, hogy Ő érkezett.

– Nem hiszem. Az a pletyka járja, hogy Ginzon évekkel ezelőtt megölte. Amennyiben igaz, borzalmas következményei lehetnek. Az a férfi az utolsó reményünk – nyögött fel a kitsune és arcát a tenyerébe temette. – Jaj, mégis miért most?

– Talán Nettie tud valamit a férfitól – szólalt meg a sarokból Ezarel. – Mármint… biztos, hogy ugyanonnan érkeztek. Vagy nem?

– Kevés az esélye, hogy egy kontinensen, egy országban, egy városban legyenek. A Föld nagy. Nagyobb, mint Eldarya – pillantott oda Miiko. – Meg nem hiszem, hogy ismert ember lenne. Nem képes mágiát használni.

– Mondjuk ez igaz – sóhajtott Valkyon. – Sokkal könnyebb lenne, ha tudnánk, hogy kit várunk. Mármint annyi kiindulási alapunk van, hogy egy férfit és a gyermekét, de ennyi. Ezzel nem szűkült a kör.

– Azonban a lány érkezése mozgásra késztette Ginzont – vette le a lélegeztető maszkot a férfi. – Ő küldte a lényt. Nagyon félti a trónját.

– Vedd vissza, Leiftan! – szólt rá Miiko. – Pihenj, és megpróbálunk kitalálni valamit.

– Halljátok… Pont Nettie az, aki mozgásra késztette mindannyijukat – szólalt meg Ezarel. – Akkor nem lehetne csalinak használni? Ki tudja, hátha működik, és ha már egyel kevesebb ember, annál jobb. Mit mondasz, Miiko?

Miiko az ajkába harapott és gondolkodott. Nem akarta az embert oda, ez tény, de nem is így akart tőle megszabadulni. Mondjuk, ha a népe érdekeit nézte, akkor valóban, ez volt a legpraktikusabb megoldás, de akkor is… Ez felért egy kész gyilkossággal. Nem így akarta, de nem tudott mit tenni. Eldarya haldoklott. Egy élet, talán megment másik ezret. Végül felsóhajtott.


– Folytassuk Nettie képzését! Védjük, és tegyünk úgy, ahogy Ők gondolják. Ha pedig eljön az idő, akkor csalinak használjuk, és ha kell, akkor meg is öljük – magyarázta határozottan, majd az előtte lévőkhöz fordult. – Lefitan, Valkyon, Nevra, Ezarel és Keroshane. Nettie erről nem tudhat. Aki pedig közli vele az igazságot, karóba húzatom!

2 megjegyzés:

  1. Már nagyon vártam ezt a részt! :3
    Kicsit meglepődtem, hogy az Obszidián gárdába került Nettie bár így talán több dolgot megtudhatunk Valkyonról, aminek viszont örülök. Az olvasás közben sokszor mosolyodtam el főleg az edzésnél. :D Én is hasonlóan álltam volna hozzá ezekhez a feladatokhoz. ><
    A befejezés megint csak elég titokzatosra sikerült és már is kíváncsivá tett a folytatásra. :D Már nagyon várom a 4. részt remélem, hogy minél hamarabb megtudod írni. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igazából nagyon sokáig gondolkodtam rajta, hogy Nettie melyik gárdába kerüljön, aztán a blogokat olvasgatva, szinte mindegyikben Árnyék gárdás a főszereplő. Én pedig már nem akartam azt, így barátnőm javaslatára Nettie az Obszidián gárdába került. Amikor írtam, akkor én elképzeltem, hogy az első kör után kifekszem, de Nettie kicsit szívósabb, és majd kiderül, hogy miért :)
      Szeretem az ilyen titokzatos befejezéseket, mert így biztos, hogy visszatér az olvasó :D
      Igyekszem a folytatással, és amint időm engedi, hozom :)

      Törlés