2015. július 2., csütörtök

Ismeretlen szó: Feladni

"A legjobb kiút mindig az, amelyet végigjársz." (Robert Frost)


Teltek a napok, majd a hetek, s talán a hónapok is. Egy idő után azt vettem észre, teljesen elvesztettem az időérzékemet, nem is tűnt fel, ahogy az idő telik. Talán sikerült beletörődnöm, hogy Eldaryában kell maradnom. Miután kisírtam magam, valahogy jobban éreztem magam lelkileg. Sőt, azután sikerült mosolyognom is, és egyre inkább nyílni kezdtem a világ felé. Keroval mintha testvérekké váltunk volna az ott töltött idő során, Valkyonnal pedig kialakult egy mester és kedves tanítványa kapcsolat. Ne kérdezzétek, hogy ez mit jelent, Kero mondta! Ezarellel és Nevrával is kialakítottam egy haveri kapcsolatot, sőt, Miiko megviselt, ami jó volt, ahhoz képest, hogy minden vágya volt engem a rácsok mögött látni. Mery pedig olyan lett nekem, mint a sosem volt öcsém. Szóval bátran kijelenthetem, hogy Eldaryában új életem lett egy új családdal.

Nagyjából másfél hónapja lehettem ott, és már teljesen hozzászoktam az ottani rutinhoz, ennek ellenére a reggeli ébredés egyre nehezebbé vált számomra. Szerencsémre azonban időközben lett egy kis segítségem, hogy ne aludjak el. Azon a reggelen is sikerült arra kelnem legszebb álmomból, hogy nyalogatják az arcomat.

– Rose – nyafogtam és a fejemre húztam a takarót.

Nos, ezalatt az idő alatt kikelt a társam, akit Kero adott nekem még akkor, amikor oda kerültem. Az ember azt hinné, hogy valami madár féle kelt ki a tojásból, de nem. Nekem egy Jipinkut rejtett, mely egyáltalán nem hasonlított semmilyen madárra. Testét hosszú, selymes, rózsaszín szőr borította, kivéve a farka végét, ahol kék volt, illetve a hátsó lábait, amik fehérek voltak. Testalkatát leginkább egy westiehez tudnám hasonlítani, annyi különbséggel, hogy a farka akkora volt, mint a teste, illetve két plusz füllel rendelkezett. Ó, és a nyelve legalább harminc centis volt és kék színű. A Földön biztos bizarr látványt nyújtott volna, de Eldaryában én már annyira megszoktam a furcsaságokat, hogy fel sem tűnt. Sőt, talán már az lett volna fura, ha hirtelen minden normális körülöttem.

Nagyjából öt percig tudtam a takarót pajzsként használni, mert utána Rose megtalálta a módját, hogy bemásszon és tovább nyaldosson. Igazából szerettem Őt, meg cuki volt, de aludni is szerettem, és nem igen hagyta nekem. Végül egy nagy sóhajtás keretében feladtam és felültem, ezzel jelezve, hogy elérte a célját. Rose pedig, mint aki jól végezte dolgát, fogta magát és kifeküdt előttem. Mosolyogva kezdtem vakargatni a hasát és közben elkönyveltem magamban, nála jobb vekker nincs. Mondjuk a kutya félék alapból jól ébresztettek, hát képzelje el az ember, hogy én milyen nyálas puszikra kelhettem.

Ezután fogtam magam, kimásztam az ágyból, majd az ablakomhoz léptem és kihúztam a függönyt. Ezalatt a másfél hónap alatt sikerült berendeznem a szobát Kero és Valkyon segítségével. A falak már halvány narancs árnyalatban pompáztak, a padlóm pedig ki lett cserélve. Sikerült az ágyam is elfogadhatóbb helyzetbe hozni, ráadásul kaptam rá egy kényelmesebb matracot illetve egy baldachint a tetejére. A polcon már több könyv foglalt helyet, ugyanis még tanulásra szorultam az ottani dolgokat illetően. Kaptam még egy barna szőnyeget is, illetve egy íróasztalt, hogy ne mindig az ágyamban kelljen tanulnom. Egész otthonossá vált nekem a környezet, és jól éreztem magam benne.

Miután fényt vittem a szobámba, fogtam és megigazítottam az ágyam, majd bementem fürdeni. Akkor már nem időztem annyit a kádban, letudtam öt perc alatt a mosakodást, majd magamra kaptam ruhám, mely ekkor egy narancssárga testhez simuló ruha volt, hasán kivágva és a combom közepéig nyitott volt oldalt. Lábamra egy fekete szandált húztam, melyet sárga kristályok díszítettek. Ezután Rose táljához léptem, megetettem Őt vattacukorral. Mielőtt valaki felháborodna, szeretném kijelenteni, hogy az eldaryai vattacukor fán terem, ízetlen és ember számára ehetetlen. Tudom, megkóstoltam.

Mindezek után felkerekedtem, majd én is elindultam reggelizni. Már Kero nem járt elém, egyedül tettem meg az utam minden reggel az ebédlő felé. Nem volt szükségem kísérőre hisz már minden zeg-zugát ismertem az épületnek, melyben éltem. Hamar megjegyeztem mi merre található, így ha valaki ki akart fogni rajtam és elküldött egy olyan helyre, amit még Kero nem mutatott meg, nos, annak csalódást kellett okoznom, mert megtaláltam. Persze, nem csavarogtam mindig odabenn, jobb szerettem a kertben, a könyvtárban vagy a szobámban üldögélni és elfoglalni magam.

A könyvtárba azért szerettem járni, mert Keronak hála, szinte az összes könyvet elolvashattam, még azt is, amit nem lett volna szabad. Persze mielőtt egy olyat kiadott a kezéből, közölte velem, hogy ha el merem árulni Miikonak, akkor kirak Démonfarkas kajának. Én értem, hogy nem akart meghalni, de azért… Egy ilyen könyvből tudtam meg egyébként mesterem faját is. Én ugye arra fogadtam, hogy robot, azonban csalódnom kellett. Valkyon egy faeline volt, amit Ő maga is megerősített. Tudjátok mit jelent? Nem? Na kapaszkodjatok meg. A faeline egy félig tündér, félig ember teremtmény. Értitek, a mesterem, aki mindig száztíz százalékon dolgozik, félig ember. Lehetetlen. Nem akartam elhinni.

Míg ezen gondolkodtam, addig az éléskamrában termettem, ahol kinyitottam a hatalmas ajtót, majd folytattam utam az ebédlőig. Már hallottam a nevetgélést az ajtóból, sejtettem, hogy mindenki bent van. Nem akartam én sem sokáig a folyosón időzni, megszaporáztam a lépteim, majd egy mosoly keretében beléptem a szobába. Már nem volt olyan meglepő, hogy ott vagyok, így a csevegés nem állt meg, csak annyi volt, hogy rám néztek, majd vissza a beszélgető partnerükre. Biccentettem mindenkinek, majd elindultam a helyemre, ami még mindig Kero mellett volt.

– Hű, micsoda kocka hasa van valakinek! – kiáltott fel Nevra, felém bökve.

– Csak nem irigykedsz, cica? – kérdeztem gúnyosan, miközben helyet foglaltam.

Mivel elég komoly edzéstervet követtem, lehetetlen volt nem „összeszedni” egy kocka hasat, ami abban a ruhában tökéletesen látszódott. Persze ezután Nevra és Ezarel poénjainak áldozata lettem, de miután megszoktam Őket, csak a szemem forgattam a fahumorukon. Anno igaza volt Keronak, tényleg meglehetett Őket szokni egy idő után.

– Így jobban megnézve – szólalt meg hirtelen Ezarel –, Nettie lassan izmosabb, mint te. Elpuhult a hős szerelmes! – kiáltott fel.

– Héj, még izmosabb vagyok, mint Ő! – kelt saját védelmére Nevra.

– Még – nyerített fel a kék hajú.

Erre Kero és én is hangosan felnevettünk, Valkyon pedig elmosolyodott. Nevra keresztbetette kezeit és elkezdett egy óvodás módjára duzzogni. Szegény, már majdnem megsajnáltam. Egyedül Miiko ült fapofával, de tőle nem is vártunk mást. Biztos voltam benne, hogy Ő más érzelmet nem ismer. Úgy viselte a fapofáját, mint más a ruhát.

– Gyerekesek vagytok… - dünnyögte a fekete hajú.

– Csak őszinték – vigyorgott Ezarel.

– Nettienek jobb formában kell lennie, mint neked Nevra. Elvégre Őt harcosnak képzem, te meg csak kém vagy – szólalt meg Valkyon.

– Köztudott, hogy az Obszidián gárdások jobb kondícióban vannak, mint bármely más gárda – vette át a szót Kero -, legyen szó lányról, férfiról, fiatalról vagy öregről, sokkal edzettebbek, mint mondjuk egy Abszintos.

– Nettie már az érkezése óta kemény edzéstervet követ, az a minimum, hogy így néz ki – mondta Valkyon.

– Valkyon, te meg mióta beszélsz ennyit? - motyogott Nevra.

– Amint pedig bekerül a harcosok közé, még keményebb edzések és feladatok várnak rá – folytatta Kero, mintha meg sem hallotta volna a vámpírt. – Valószínűleg ezalatt is szert tesz jó pár izomra…

– Meg izomlázra… - nyögtem fel.

– Azért arra kíváncsi leszek, hogy mi lesz, ha bejut az edzettebbek közé – szólalt meg gúnyosan a rókafülű.

– Miiko, biztosíthatlak, Nettie remekül halad és lassan szeretném átvinni a harcosok közé – kelt védelmemre a mesterem.

– Attól, hogy annyira jónak látod, az még nem jelent semmit. Majd, ha bejut a harcosok közé, akkor kiderül, hogy tényleg jó-e – zárta le ezzel a témát Miiko.

Az, hogy Miiko megtűrt, nem jelentette azt, hogy kedvelt is. Sőt, pont ellenkezőleg. Minél több időt töltöttem ott, és minél inkább hajtottam, annál jobban utált. Lehetetlennek láttam, hogy valaha is megkedvel. Valahol értettem a reakcióját, hisz én egy „betolakodó” voltam ott. Nem ott születtem, nem ott nevelkedtem, én csak egy boszorkánykör által kerültem oda. Felbolygattam az addigi, mondhatni nyugalmat és egy plusz szájat kellett etetniük a személyemben, amikor alig volt élelmük. Utált engem és ezt tudtam. Ám elhiheti, én sem így akartam. Nem akartam egy idegen világba kerülni, és ott leélni az életem. Nem akartam lemondani a régi életemről. Csak egy baleset volt, ami a kíváncsiság miatt történt. Inkább a Földön maradtam volna anyukám és a barátaim mellett.

Arra eszméltem fel, hogy Karuto – a kecskeszarvú férfi – kérdezi, mit kérek a reggelimhez. Hogy őszinte legyek teljesen elment az étvágyam, de nem mertem neki elmondani. Inkább kértem egy kis vajat és lassan elkezdtem enni mindenkivel együtt… Csöndben.

XxXxXxXxXxXxXxXxX

Az udvaron álltam és melegítettem be. Tíz perccel korábban érkeztem, így Valkyon még nem volt ott. Magamban eléggé izgultam, mert mesterem azt mondta, ha jól teljesítek, akkor átkerülök a harcosokhoz. Nem akartam rossz lenni, de még nem is akartam feljebb lépni. Féltem, hogy Miikonak igaza lesz és csak Valkyon lát jónak, amúgy meg gyönge vagyok. Hiába a sok edzés, az eldaryai lények erősebbek és szívósabbak, mint egy földi. Egy sóhajtás keretében hagytam abba a nyújtást, majd csak magam elé bámultam. Úgy éreztem, erre még nem állok készen. Nem bíztam magamban… Más hogy tudott bennem?

– Á, már itt is vagy?

A bambulásomból Valkyon hangja ébresztett fel. Kis mosollyal az arcomon fordultam felé. A szívem hevesebben vert, én magam pedig egyre jobban izgultam. Talán verejtékeztem is. Még nem álltam készen.

– Nem akartam késni – szólaltam meg végül.

– Ezt szeretem benned. Sosem késel, ami fontos erény, ha harcos vagy – bólintott elismerően.

Erre elpirultam és oldalra fordítottam a fejem, a bal kezemmel pedig elkezdtem dörzsölni a jobbat. Eközben pedig eszembe jutott, amikor Valkyon először dicsért meg.

*Visszaemlékezés*

Feküdtem az ágyamban kificamított bokával és felszakadt térddel. Huszonnégy óra sem telt még el a Mery mentő akció óta. Miiko nem engedte, hogy felálljak, pedig nem volt valami izgalmas egész nap az ágyat nyomni. Valahol rosszul éreztem magam, mert megszegtem Miiko parancsát, valahol pedig örültem, hogy végre bátor lehettem. Persze ennek is az lett a következménye, hogy tönkre tettem a bal lábamat. Ekkor gondoltam egyet és felültem. A tekintetem a bokámra összpontosult, amit jó sok fásli borított.

– Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen, Nettie? – kérdeztem magam.

Csak segíteni akartam és majdnem otthagytam a fogamat. Ha nincs az a szellem, akkor meghalok. Apukám történeteimben sosem voltak olyan durvák a kitaszítottak. Biztos védeni akart az igazságtól, csak így váratlanabbul ért a dolog. Igaz, amúgy is váratlanul ért, hisz én ezt csak mesének hittem, de ettől függetlenül elmondhatta volna az igazat.

Ekkor a tőr felé fordultam, ami az éjjeli szekrényemen hevert. Még akkor se tudtam hova tenni, hogy miért kaptam.

– Aki méltó rá… - ismételtem apám szavait.

Lassan átvettem az ölembe a fegyvert és nézni kezdtem. Könnyű volt, jól egyensúlyozva, szóval egyszerűen forgathattam. A penge színtiszta acél volt és ha ránéztem, akkor láttam a tükörképemet. A markolata ezüst színt kapott, de aranyozott minták is megtalálhatóak voltak rajta. A közepén egy hatágú csillag körvonala díszelgett, de Kero elmondása alapján, onnan hiányzott egy hófehér kristály. Több verziót is hallottam, hogy miként veszett el az ékkő, de jóformán mindegyik csak mese vagy monda. Az igazat senki sem tudta, mert nem voltak akkor ott, amikor elveszett. A kristály fontos részét képezte a tőrnek, ugyanis mágiával látta el, ami halálosabbá és sebezhetetlenebbé tette, mind a fegyvert, mind a tulajdonosát. Én végül eldöntöttem, hogy nem hiszek semelyik mesének. Végig simítottam a kristály helyén és elgondolkodtam. Ismerős volt, csak nem tudtam honnan.

– Aki méltó rá… - ismételtem meg újra, mert olyan hihetetlen volt az egész.

Jobban belegondolva, Étoile tudhatta ki vagyok. Nem véletlen, hogy én kaptam a tőrt. Talán látott bennem valamit, amit Miiko és a többiek nem, és méltónak talált arra, hogy enyém legyen a tőre. Talán apám nem volt valami kis ember és rájött, hogy én vagyok a lánya… Biztos, hisz ismerte az apámat. Rengeteg mesét hallottam Étoile Filanteről, szóval igen csak jó kapcsolatot ápolhatott az édesapámmal.

Nagy nehezen álló helyzetbe tornáztam magam, ami nem kis fájdalommal járt. Sőt, ahogy bal lábam lehelyeztem a földre, azonnal nyilallni kezdett. Még a könnyem is kicsordult, mégsem ültem vissza, hanem az ajtó felé kezdtem bicegni. Ha Étoile méltónak talált a tőrének tulajdonosának, akkor meg kellett mutatnom a többieknek is. Amint pedig kivergődtem a szobából, meg nem álltam az udvarig. Lassan haladtam a fájdalommal pedig igyekeztem nem törődni, pedig minden lépésnél erősebb lett. Én azonban kitartóan haladtam, s végül el is értem a célom, az udvart.

Odakint az eső szakadt és a szél is fújt, így a levegő is hideg volt, én meg csak úgy pizsamában álltam ott. Ez azonban nem akadályozott engem, mert egy sóhajtás után már áztattam is magam. Arra a területre igyekeztem, ahol korábban annyit edzettem, majd amint odaértem, nem is törődve a sárral, fogtam magam és hanyatt feküdtem. Mivel a térdem nem tudtam behajlítani, kinyújtottam és úgy kezdtem felüléseket csinálni. Így nehezebb volt, de nem tudtam mit tenni, ha megmozdítottam a lában belenyilallt a fájdalom, ezzel pedig legalább azt elkerültem. A hányinger ismét elkapott a huszonötödik után, ám én úgy voltam vele, ha első alkalommal nem hánytam, másodjára sem fogok. Na, igen, ezt könnyű volt mondani, de akkor könnyebb dolgom is volt, hisz a fájdalommal sem kellett számolnom, amitől megint elkapott az a bizonyos inger. Többször is éreztem, hogy a reggelim megindul felfelé, de mindig visszanyeltem. Tiszta kínszenvedés volt az az ötven felülés, mégis megcsináltam. Azt akartam, hogy méltónak találjanak a többiek is, ne csak Étoile. Az emberek biztos bolondnak néztek volna ha látnak, és elmondanak minden idiótának, hisz én is ezt tettem volna más esetben, de akkor nem. Mindennél jobban vágytam arra, hogy a többiek elfogadjanak… Ez hajtott annyira. Mivel a bal lábam nem bírtam használni, ezért jobb híján nyújtani kezdtem. Az is több a semminél, nem?

Lépteket hallottam a hátam mögül. Nem fordultam meg, hiába voltam kíváncsi, inkább folytattam a nyújtást. Ha Miiko, azt úgy is hallom majd a fülsüketítő üvöltéséből.

– Nettie?

A hang nem női volt, sőt inkább mély. Azonnal felismertem, a mesterem hangját. Befejeztem, amit addig csináltam és felpillantottam Valkyonra. Haja a fejéhez tapadt az esőtől, arca pedig döbbent volt. Szerintem mindenre számított, csak arra nem, hogy a szakadó esőben engem talál nyújtani.

– Nem akartam késni, kicsit korábban jöttem, hogy bemelegítsek – próbáltam felállni, de a lábamba belenyilallt az éles fájdalom és majdnem összecsuklottam.

– Nettie! – kapott utánam Valkyon, és ez volt a szerencsém, mert más különben arccal a sárban landolok.

– Jól vagyok, csak elfeledkeztem magamról… - motyogtam miközben nagy nehezen egyenesbe hoztam magam.

– Neked pihenned kellene az ágyadban! – szólt rám mérgesen a mesterem.

– Tudom, de nézd… nem tudok pihenni. Nekem kell csinálnom valamit, mert amúgy unatkozok. És azt akarom, hogy tudjátok, nem csak egy gyönge ember vagyok, hanem igenis erős! – válaszoltam.

– Nettie, ha így folytatod, csak bolondnak néznek… - mondta Valkyon.

– De… Nem érted… Egész életemben mindenki csak egy senkiként tekintett rám. Csak apám volt, aki elismert engem, de… Ez így nem élet. Azt akarom, hogy mások is lássák, hogy mire vagyok képes. Most megsérültem, de ez nem hagyom, hogy hátráltasson. Mi lesz velem egy csatában? Ha ott megsérülök, akkor nem tudok pihenni. Ha most megszokom a fájdalmat, akkor nagy esélye van, hogy harcolni is tudok majd. Kérlek Valkyon, taníts engem, adj feladatot, amihez csak kéz kell! Be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok a tőrre és arra, hogy most itt lehetek! – húztam ki magam, és végre be tudtam valakinek vallani, ami zavart.

Azt vártam, hogy a mesterem, majd újabb érveket hoz fel, hogy miért nem kellene ezt tennem, ennek ellenére nem ez történt. Rám mosolygott, méghozzá kedvesen és a vállamra tette a kezét. Kicsit megilletődtem, de igyekeztem ezt nem mutatni. Az arcom komoly volt, nem akartam, hogy bármiféle érzelmet lásson rajtam.

– Fura, hogy ilyen kitartó vagy, hisz ember vagy… Ennek ellenére díjazom a kitartásod. Igazad van, szoknod kell a fájdalmat, ennek ellenére nem akarom, hogy jobban megsérülj. És méltó vagy rá, hogy itt vagy… Ezt maga Étoile bizonyította be, különben nem adta volna oda neked a tőrt. Biztos van benned valami, amit még mi nem láttunk meg, de úgy vélem megfogunk. Mivel ma esik az eső, nem akarok edzeni, de ha akarod és holnap jó idő lesz, akkor kihozlak és edzhetünk egy keveset. Rendben? – kérdezte kedvesen.

– Igen! Igen! – kiabáltam és ugrottam egyet, mert megfeledkeztem a bokámról, ám amint a földre érkeztem, azonnal éreztem is.

– Nettie, ezt ne csináld! – kapott az ölébe a mesterem. – Ha így folytatod, akkor nagyobb bajod is lehet…

– Sajnálom… - mosolyodtam el.

– Te lány… - sóhajtott Valkyon –, akármilyen bolond is vagy, büszke vagyok rád. Igazi harcos szíved van, ami nagyon jó. Ennek ellenére most visszaviszlek a szobádba, hogy átöltözz és pihenj, mert a legkevésbé már csak egy tüdőgyulladás hiányzik neked.

Döbbenten néztem a mesteremre és bólintottam egy kicsit. Büszke volt rám. Ez sokkal többet jelentett nekem, mint ahogy azt más gondolná. Boldogságomban megeredtek az örömkönnyeim, de szerencsére ez az esőben nem látszott. Nem akartam magyarázkodni… De nem is tudtam volna. Ez ösztönből jött, és nem tudtam mit tenni ellene. Ha egyszer boldog voltam, hát boldog voltam… A mesterem büszke volt rám, és Ő már elfogadott… Még akkor is, ha egy bolond, földi gyermek voltam.

*Visszaemlékezés vége*

Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan elment az idő. Csak az edzés végén kaptam észbe. El is felejtettem elfáradni, vagy csak mert nem arra figyeltem, azért nem éreztem? Nem tudom, minden esetre jól voltam. Sőt, biztos vagyok benne, hogy az egész edzést végig mosolyogtam. Valkyon már megszokhatta, mióta megbátorodtam, nagyon sokat mosolyogtam, ezt gyakran vissza is hallottam, hogy egyre nagyobb a mosolyom. Sőt, amikor nevettem, akkor mindenki jött az „Ezt meg kell örökíteni!” dumával. Persze érthető volt, hisz sokáig vagy szomorú, vagy fapofával láthattak csak. Meg én is visszavágtam, mivel ritkán beszélt, vagy nevetett, én is szóvá tettem ám, szóval megvolt a kölcsönös hülyeség.

Az edzésem az utóbbi időben már nem csak a fekvőtámaszok, futás, felülések és hasonlóból állt, hanem támadásokat és védekezéseket tanultam. Erre szükségem volt, hisz még a vizsgám is a harcból állt, sőt, Valkyon szerint minél hamarabb megtanulom az alapokat, annál jobban tudom majd használni élesben. Nem akarok egoistának tűnni, de szerintem nekem elég jól ment a harc. A rúgásaim legalábbis mindig a helyükön voltak a mesterem elmondása szerint.

– Nettie, egyre jobban haladsz, én már mindenképpen át akarlak vinni a harcosokhoz – szólalt meg Valkyon, amire azonnal feleszméltem.

– De… Én szerintem még nem állok készen… - motyogtam és lehajtottam a fejem.

– Jaj Nettie, ne beszélj már badarságokat! – szólt rám a mesterem. – Jó vagy, és nagyon szépen fejlődsz! Ennél többet már csak a harcosok közt fejlődhetsz!

– Értem… - sóhajtottam.

– Ne aggódj, jó vagy! – tette a vállamra a kezét, majd elmosolyodott.

Erre nekem is elkellett mosolyodnom. Hiába, van valami Valkyonba, ami sugároz belém is egy kis pozitív energiát.

– Szerintem holnap meg is tarthatjuk a vizsgád – mondta az ezüst hajú.

– Már holnap? – döbbentem le teljesen.

– Igen, holnap. Úgy készülj, hogy holnap itt a szokásos időben! – indult el befelé a mesterem. – Mára végeztünk!

– De… De… Hhozzak valamit? – kiáltottam utána.

– Magadat! – érkezett a válasz, majd a mesterem eltűnt az épületben.

– Csodás… - nyögtem fel.

Ettől a vizsgától tartottam a legjobban. Harcolnom kellett a mesteremmel, aki nem foghatta vissza magát, ráadásul mindenki nézhette a meccsem. Ez azért volt fontos, hogy lássák kire bízzák a hazájukat. Szóval, ha nagyon lebőgök, akkor egész Eldarya megpecsétel. Egy jó nagy sóhajtás keretében indultam el a szobámba. Kicsit késésben voltam, ugyanis minden edzésem után Kero tartott nekem egyfajta felvilágosító órát, mely arról szólt, hogy minél többet tudjak meg Eldaryáról és annak történelméről. Szóval futólépésben mentem a szobámba, ahol szerencsére csak Rose várt. Megkönnyebbültem, nem késtem el, és így még le is fürödhettem. Szóval fogtam magam és bevonultam a fürdőszobámba, és neki láttam a tisztálkodásnak, legalább nem büdösen kell Keroval beszélnem. Csak egy gyors fürdőt vettem, hisz tudtam, a barátom bármikor megjelenhet, így öt perc alatt letudtam minden teendőm a mosdóban. Női rekord!

Felkaptam magamra a ruhát, ami reggel volt rajtam a reggelinél, majd kiléptem a fürdőből. Pont időben, ugyanis ekkor kopogtak az ajtómon. Azonnal odaugrottam és ki is tártam, és a mosolygó Keroval találtam szemben magam.

– Üdv! – köszönt kedvesen.

– Szia, Kero, kerülj beljebb! – intettem neki.

– Köszönöm – mosolygott tovább, majd belépett.

Rose persze azonnal „letámadta”, elkezdett rá ugrálni és próbálta minél jobban összenyalni. Nos, leginkább tényleg olyan, mint egy kiskutya, csak annyi, hogy az Ő puszijai veszélyesebbek. Sokkal nagyobb az esélye, hogy lenyalja a bőrt az arcodról és tiszta nyál leszel, mint egy normális kölyöknél.

– Szia, Rose – simogatta meg mosolyogva.

Ennek a következménye azonnali volt, Rose még jobban felpörgött. Nevetve vettem el onnan a társam és az ölembe tartva próbáltam megnyugtatni. Szerencsére nem nyalogatott össze, de ennek ellenére is nyálas lettem, hisz a nyelve továbbra is kilógott a szájából.

– Szépen gyarapodik, sokkal nagyobb, mint legutóbb – mosolygott Kero.

– Nehezebb is – sóhajtottam és lehelyeztem a földre a Jipinkum.

– Az a jó. Hamarosan Őt is elkezdheted idomítani arra, hogy segítsen neked. Már sokkal könnyebben tanul, nem olyan kicsi – ült le az ágyamra az egyszarvú.

– Biztos vagy benne, hogy Rose megtanulná? Szerintem olyan… hát olyan, mint egy kisgyerek, nem tanul egykönnyen – ültem le mellé.

– Intelligens állat, megtanulná – mosolyodott el ismét kedvesen.

– Hát rendben – sóhajtottam – Kero, muszáj ma is tanulni?

– Persze, azért vagyok itt! – háborodott fel.

– Tudom, de… én más dolgokra vagyok kíváncsi, nem igazán azokra, amiket te mesélsz… és odakint jó idő van, menjünk ki! – kezdtem nyafogni.

– Nem, a tervemnek megfelelően tanulunk! – jelentette ki.

– Akkor legalább menjünk ki… - motyogtam.

– Nem, mert elvonják a figyelmed az ottani dolgok.

– Keroooo… - kezdtem nyafogni és bökdösni az oldalát, mert tudtam, hogy az kényesen csiklandós pontja.

– Nettie! – szólt rám nevetve és arrébb ült. – Amióta megbátorodtál egyre elviselhetetlenebb vagy – ingatta a fejét.

– De te így is szeretsz – néztem rá vigyorogva.

– Igen, sajnos – nevetett. – Na, jó, egye fene, kiviszlek!

– Hurrá! – ugrottam fel és megölelgettem Kerot. – Köszönöm!

– Szívesen. De akkor figyelj rám!

Hevesen bólogattam, majd felkaptam Roset és elindultunk kifelé. A hátsó udvart nagyon szerettem, mert eszméletlen gyönyörű hely volt. Sokban hasonlított igaz egy normális kertre, engem mégis elkápráztatott. A tavak, a szökőkút, a szobrok… Mind-mind csodásak voltak, mégis, az én kedvencem a kert közepén található cseresznyefa volt. Alatta állt egy pad, gyakran ültem oda. Ez emlékeztetett a Földre. Ekkor sem volt másképp, letettem Roset, hogy szaladgálhasson, majd én magam a padra vetettem magam. Kero csak a fejét csóválva jött és ült le mellém, majd előkapott egy könyvet a hóna alól, és elkezdte keresni az oldalt, ahonnan olvasni akart nekem.

– Kero… - szólaltam meg kicsit bátortalanul.

– Igen? – kérdezte még mindig a könyvet bámulva.

– Ezt már korábban is megakartam kérdezni… hogy került ide ez a cseresznyefa?

Úgy láttam a férfit meglepte a kérdés, mert még a könyvet is bezárta. Ezután felém fordult és magyarázni kezdett.

– Annak idején, jött ide egy ember a Földről. Ő is egy boszorkánykörön keresztül jutott ide, és Őt sem tudtuk visszaküldeni otthonába, így ott maradt és hozzád hasonlóan Ő is bekerült egy gárdába. Ott ismerkedett össze az akkor még tizenéves Étoilevel, akivel hamar szerelembe csapott a kapcsolatuk és ennek emlékére ültették ezt a fát.

– Hány éve ennek? – kérdeztem kíváncsian.

– Ennek? Olyan… Huszonnégy – vágta rá Kero egy kis gondolkodás után.

– Huszonnégy? – kérdeztem vissza döbbenten. – De… De… Olyan mintha már idősebb lenne! Hogyan?

– Varázslattal megáldott fa, szinte az elültetése óta ilyen és csak virágzik. Virágzik minden év minden napján, és csak akkor lesz belőle igazi cseresznyefa, ha a kiválasztott megmenti a világunkat… Legalábbis így szólt a varázslatuk – magyarázta értelmesen a fiú.

– Várj! Milyen kiválasztott? – kérdeztem vissza kíváncsian.

– Á, egy prófécia. Állítólag Ő az egyetlen reménye Eldaryának, de mi az illetőt születése óta nem láttuk… Sőt, mi még csak nem is láttuk, csakis pár ember. Azt se tudjuk lány-e vagy fiú, vagy hogy néz ki… - jött az újabb magyarázat.

– Értem… - bólintottam. – És annak a férfinak mást is köszönhettek, vagy ezt a fát? – kíváncsiskodtam.

– Nettie, nem fura neked, hogy egy nyelvet beszélünk és el tudod olvasni az írásunkat? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Most, hogy mondod… ez hogy lehet? – biccentettem oldalra a fejem.

– Úgy, hogy anno, az első ember, aki idekerült megértsen minket, kellett egy kis segítség, így a nagy kristályra szórtak egy varázslatot az Alkimisták, aminek hála az átalakítja mindenki nyelvét a sajátjára. Én most a saját nyelvemen beszélek hozzád, de ezt te már a saját anyanyelveden hallod, és ez viszont. Az írással pedig ugyanaz a helyzet. A saját anyanyelveden látod, pedig a mi nyelvünkön van, és amikor te írsz, mi azt megint a saját anyanyelvünkre fordítva látjuk.

– Ez elképesztő! Pedig én azt hittem te is beszélsz franciául… De ezek szerint mi teljesen más nyelvet beszélünk… - hülledeztem.

– Nos, így van. Miért, tán Francia vagy? – vonta fel a szemöldökét.

– Naná! – bólogattam. – Párizsban születtem és nevelkedtem.

– Sajnos fogalmam nincs mi az a hely – ingatta a fejét az egyszarvú. – Mármint, olvastam a földi országokról, de ennél többet nem tudok róluk.

– Ó… Értem… - pillantottam le a kezemre. – Párizs Franciaország fővárosa, amit néha a szerelem városának is emlegetnek… Nem hiszek ennek, sosem sikerült ott szerelembe esnem… - nevettem fel kellemetlenül. – Sőt, ellenkezőleg!

– Miért? – kérdezett vissza Kero.

– Amíg ott éltem sok mindennel szembe kellett néznem… Apám meghalt, a suliban gúnyoltak és a fiúk gyakran bántottak… Emellett már tizenöt éves korom óta dolgoztam és ott is gyakran megszívattak a fiú munkatársaim… - sóhajtottam. – A Földön minden ismerősöm és a kevés barátom csak azt mondta rám, hogy egy madár vagyok, aki még mindig száll… Csak nem tudom mire gondoltak.

– Valószínűleg arra, hogy a sok megpróbáltatás ellenére te nem adod fel, hanem azért is folytatod – mosolygott rám.

– Úgy gondolod? – néztem rá.

– Persze! Hisz egy madárnak mennyi megpróbáltatással kell szembenéznie, amíg elrepül egyik helyről a másikra. Lehet belőle zsákmány, vagy bárki elkaphatja, hogy kalitkába zárja, ennek ellenére mindig bátran röppen ki a fészekből és néz szembe a nappal és kihívásaival. Ilyen vagy te is Nettie – magyarázta a barna szemű az ég felé nézve.

Valami talán igaz volt abban, amit Kero mondott. Sosem tudtam feladni, ez volt az egyik rossz szokásom abból a párból, amivel rendelkeztem. Hisz mióta odakerültem azóta is csak hajtom magam. Más ember már feladta volna, de én nem tudtam. Én ilyen voltam. Egy fura földi lány, aki csak halad előre és szembenéz minden megpróbáltatással. Belecsöppentem egy idegen világba, pár hét alatt meg tanultam alkalmazkodni. Szörnyű edzéseim voltak, mégis, minden feladatot megcsináltam, ha mást nem, akkor nehézségek árán. Kificamítottam a bokám és felszakítottam a térdem, mégis, pár nap múlva úgy edzettem, mintha mi sem történt volna. Ez voltam én, Nettie, a lány, aki még mindig száll.
Magamban már csak azért imádkoztam, hogy le ne zuhanjak a másnapi vizsgám közben. Az lenne csak az igazán kellemetlen!

~O*O~

A kristályteremben csend volt. Olyan szintű csend, ami már sípolt az ember fülében. Hárman voltak a szobában: Valkyon, Miiko és Leiftan. Gondolkodtak, ugyanis nagy fába vágta a fejszéjét Valkyon… Talán nagyobba, mint kellett volna.

– Szerintem elhamarkodod ezt a döntést, Valkyon. Nem áll rá készen, szerintem egy suhintás, és meghal – húzta ki magát Miiko.

– Kész vagyok meghalni azért, hogy Ő bekerüljön. Tehetséges és kitartó, nagyon büszke vagyok rá. Szeretném, ha megtenné. Többet már nem tudok neki tanítani, felzárkózni pedig ott is feltud – sorolta az érveket a férfi.

– Miiko, hallod mennyit beszél, nem szokása. Meg kellene próbálnunk – ajánlotta Leiftan.

– És ha meghal? Mindenki szeme láttára? – faggatózott Miiko.

– Nem fog, érzem – győzködte tovább a nőt az ezüst hajú. – Miért csak most kételkedsz? Eddig is voltak gyengébb tagjaink.

– Ez igaz – bólintott a kitsune –, csak az elődeid meggondolták, mielőtt levizsgáztatták Őket.

– Miiko… Ha kell, akkor meghalok, de kérlek… Adj neki egy esélyt. Nem hagyom meghalni… - térdelt le a férfi.

Miiko lehunyta a szemét és hosszasan gondolkodott. Az a kis mihaszna… Semmi jót nem látott benne. Ám igaz volt, Valkyon nagyon bízott benne, ami ritka volt. Ez a lány volt az első, akit át akart tenni a harcosokhoz, ez volt az első vizsgája, mégis, nagyon pozitívan állt hozzá. Díjazta az önbizalmat, de nem bízott benne, hogy menne neki. Ám belátta, nincs idő kiképezni a lányt, főleg, hogy a gonosz erők, egyre jobban mocorogtak. Egyre több menekült érkezett, szükség volt a katonákra.


– Jamon, hozd be Dazart, beszélnem kell vele! – utasította az ogrét, majd Valkyon felé fordult. – Ha holnap reggelig nem lesz kész a nézőtér, akkor nem lesz semmi. Úgyhogy tünés dolgozni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése