Nem vagyok gyilkos!

„Áldozat nélkül nincs gyilkosság. Ha nincs, akkor gyilkosról sem beszélhetünk.” – Vavyan Fabe.

A tükör előtt álltam és figyeltem magam. Hát igen, ez a nap is eljött. A nap, amikor meg kell mutatnom mennyit fejlődtem. Én, Anette Grace Wilson, a tizenhét éves párizsi lány, aki még a saját árnyékától is fél, és a háborús játékokban az első másodpercben meghal, készültem megmérkőzni az Obszidián gárda vezérével. Ez volt az igazság pillanata, hogy milyen leszek a továbbiakban. Megéri-e harcosnak mennem vagy sem. Azon is gondolkodtam, hogy ha átkerülök harcosnak, akkor utána mi lesz velem? Ott betudok-e illeszkedni vagy sem. Egyáltalán ez a másfél hónap elég volt-e a felzárkózásomra.

Lassan végignéztem magamon és elég szembetűnő volt a változás. Hajam már a lapockáimat súrolta, így össze kellett fognom, hogy ne zavarjon. Mióta az eszemet tudom, a hajam a nyakamig, vagy nagyon maximum a vállamig ért, de annál hosszabb nem igen volt, így hirtelen ezt a hajat idegennek éreztem magamon. Nem igen hallottam, hogy Eldaryában lenne fodrász, így nem is próbálkoztam meg a hajvágással. Ezután végigmértem teljesen magam. A felsőből, mely egy testhezálló, hosszú ujjú felső volt, a vállain kivágva, mivel csak a bordáim aljáig ért, ezért kilátszott a kocka hasam. Igen, kocka hasam lett, nekem, akiről sosem gondolta volna senki. És ahogy haladtam lefelé, akkor is csak izmokat láttam. A nadrágom, melynek egyik oldala hússzú, a másik pedig rövid volt, tökéletes rálátást adott az izmos combomra. Őszintén, kinek kell egy ilyen kigyúrt asszonyállat?

A másik amin megakadt a szemem, és jobban zavart, hogy még mindig egy deszka voltam. Igen, tudom, pont ezen akadtam ki, de jó oka van. Az osztályomban mindig is, én voltam a legalacsonyabb, ráadásul a leglaposabb is. Mindig zaklattak is vele a többiek, én pedig nem tudtam beletörődni. Reméltem, hogy Eldaryába való érkezésem, illetve az ottani dolgok hatására, majd kerekedek egy picit, de nem így lett. Mondjuk, Miikohoz képest még így is kikerekedett szépségnek számítottam. Na, mindegy, talán majd egyszer.

Ahogy befejeztem a magam nézegetését, nagyot sóhajtottam. Nem akartam harcolni… legalább is, Valkyonnal nem. Ő volt a mesterem, a legjobb barátom, tudta minden gyengém, mégis, hogy várhatta el Miiko, hogy Őt győzzem le? Igyekeztem magam lenyugtatni és egy mély levegőt vettem. Ha izgultam mindig hányingerem lett, és néha hánytam is, ezúttal viszont nem lett volna túl jó. Inkább elfordultam és az ágyam felé tekintettem. Rose ott ült rajta és látszólag aggódott miattam. Nyüszített és mintha sírt is volna. Magamra erőltettem egy mosolyt és odaléptem hozzá, majd az ölembe vettem és megölelgettem.

- Semmi baj Rose, Nettie csak fáradt és aggódik a semmi miatt – beszéltem hozzá lágy hangon.

Ennek következménye az lett, hogy kis társam nyalogatni kezdte az arcomat. Ezúttal nem olyan durván, hanem finoman és óvatosan… Vigasztalóan. Könnybe lábadt a szemem, hisz kit akartam becsapni? Féltem, szabályosan rettegtem az összecsapástól. Fáradt is voltam, hisz az éjjel nem aludtam, annyira izgultam, de a legnagyobb indok az az aggodalmam volt. Nem tudtam mi lesz, ha veszítek Valkyonnal szemben, vagy ha egyáltalán sikerül nyernem. Mit gondol majd rólam a mesterem? Mit gondol majd Eldarya népe? Mit gondol majd Miiko?

Hirtelen kopogásra eszméltem fel. Tudtam, hogy itt az idő, így fogtam és felkaptam az éjjeli szekrényemről a tőrömet. Miután Étoile nekem adta, gyakran gyakoroltam vele. Úgy éreztem okkal adta pont az én kezeimbe, így elhatároztam, használni fogom. Reméltem, ez lesz egyszer az én híres fegyverem is.

Közben az ajtó elé léptem, és kitártam azt. Ott a kedvesen mosolygó Kero fogadott. Kicsit nekem is mosolyognom kellett erre. Megnyugtatott. Jobbkor nem is jöhetett volna a fiú.

- Itt az idő, ugye? – kérdeztem.

- Igen… - bólintott immár komolyan.

Sóhajtottam egyet, majd leraktam a földre Roset és elindultam kifelé. Hallottam, ahogy kaparja mögöttem az ajtót, de nem fordultam meg. Tudta jól, hogy hova megyek és féltett. Okos egy jószág, mi tagadás. Hiába kölyök, hiába állat, nagyon is jól tudja mi folyik körülötte, hogy mikor kell örülnie és mikor kell félnie. Egy ideje gondolkodtam már, hogy vajon mindenki társa ilyen-e, vagy csak az enyém.

Amint ezen rágódtam megláttam magam előtt a nagy ajtót, mely elválasztott az udvartól, ahol már várt ellenfelem. Meg kellett egy pillanatra állnom és mély levegőt kellett vennem. Kero végig mellettem maradt, ami jól esett. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Halványan rámosolyogtam, majd bólintottam és elindultunk. Másfél hónapja voltam ott, másfél hónapja edzettem keményen, másfél hónapja tanultam az etikettet, másfél hónapja annak, hogy oda kerültem, hát mutatnom kellett valamit. Mutatni, mennyit is sikerült fejlődnöm. Nagy léptekkel indultam meg kifelé oldalamon Keroval. A látvány pedig letaglózott.

Az ember azt gondolná, csak páran kíváncsiak arra, hogy valaki vizsgázik a harcos címért, de ez nem igaz. Több ezren voltak a rögtönzött „stadionban” és mind engem bámultak. Soha életemben nem gondoltam, hogy valaha ennyi ember ellőtt kell majd produkálnom, mit is tanultam. Látszott, hogy ezeket az embereket érdekli, kinek is a kezébe bízzák a sorsukat. Vagy az is lehet, hogy mind kíváncsiak voltak az emberre, aki játssza a hőst, hogy Ő harcos lehet. S ahogy egyre többször körbenéztem, annál inkább rosszul éreztem magam. A szívem hevesen vert, majd kiugrott a mellkasomból, sőt, szerintem össze is jött neki, mert egy idő után már a torkomból próbáltam visszanyelni. Izzadni kezdtem, pedig egyáltalán nem volt meleg, sőt, fagyos szellő söpört végig a pályán, rólam mégis folyt a verejték. De az igazi félelem akkor jött, amikor megláttam a pálya másik végében a páncélozott Valkyont. Remegni kezdtek a lábaim, nem is bírtam tovább menni, sőt, úgy éreztem, hogy a reggelim vissza indul. Lábjegyzet magamnak, tényleg ne egyél edzés és vizsga előtt! Végül egy nyeléssel elintéztem evési problémáimat, igaz, ekkor már pisilnem is kellett, de igyekeztem elfelejteni. Ajkamba haraptam majd jobb oldalamra pillantottam. Ott már Kero állt láncingemmel és páncélommal.

Lassan magamra öltöttem először az inget, melyen rajta volt az Obszidián gárda címere, majd magamra húztam a lábszárvédőm, a combvédőm és a két ujjnélküli bőrkesztyűmet. Kero ezután egy kardot nyújtott felém, de csak megingattam a fejem, majd az övemre pillantottam, melyre rá volt tűzve a tőröm. Egyszarvú barátom egy kisebbet bólintott, majd eltette a kardot és azután a pálya közepére állt. Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem Valkyonról. S emiatt újra elöntött a félelem…

- Kedves itt összegyűlt Eldarya népe! – kezdett szónokolni Kero – Ma azért vagyunk itt, hogy lássuk újoncunk vizsgáját! Hogy a Föld nevű bolygóról érkezett Anette Grace Wilson mennyire méltó a harcos címre! Szurkoljunk hát neki együtt és döntsük el magunkban, megérte-e Őt kiképezni!

A közönség ujjongásba kezdett, nekem meg össze szorult a torkom. Megérte-e? Erről még beszélni fogok Keroval…

-Mindent bele Nettie!

Az ismerős hangra oldalra fordítottam a fejem. Ismét mosolyra kellett húznom az ajkaim, amikor megláttam az első sorban drukkoló Meryt. Hát még Ő is eljött… Boldogság öntötte el a szívem, hisz egy olyan kicsi fiút, mint Őt, érdekelhetne más is. De nem. Mery eljött, mert kíváncsi volt, hogy mit alkotok, és ez jól esett. Pár perc múlva hangos kopogásra lettem figyelmes. Miiko kopogott a neki felállított magaslatról.

- Tisztázzuk a szabályokat, ami előtt elkezdjük! Először is, bármiféle fegyvert lehet használni, bármiféle harcstílussal! – kezdte sorolni a rókafülű – A második pedig… a verseny addig tart, míg az egyik fél el nem esik!

A sápadtság látványosan ült ki az arcomra, a döbbenettel együtt, én pedig majdnem elájultam. Halálig megy… Éreztem ahogy a könnyeim készülnek a felszínre buggyanni. Két választásom volt, mégpedig, vagy megölöm a mesterem, vagy én halok meg. Utóbbi valószínűbb volt, de mégis, a tudat, hogy meg kell ölnöm a mesterem, valami rémes volt. Ki tudja Valkyon hanyadik vezető, akit már meg kell ölni. Én erre képtelen voltam. Úgy éreztem zuhanni kezdek. Eddig szállt a „híres” Anette Grace Wilson.

- Kezdjétek! – kiáltott Miiko.

Levegőt sem volt időm venni, Valkyon máris támadt. Ez nem volt rá jellemző. Mindig stratégiát csinált, aminek én mindig bedőltem. Talán, ezt tette nálam ösztönössé? Hogy minden harcnál erre számítsak? Egy ugrással eltudtam kerülni a támadást, majd pusztakézzel estem neki. Azt tanultam, ameddig nincs fegyver az ellenségemnél, nem érdemes nekem is váltani. Mivel a rúgásaim sokat fejlődtek, kitaláltam, hogy egy oldalról érkező rúgással elterelem a figyelmét, majd megragadom a hajánál fogva és fejbe rúgom. Nos, ezt elképzelni könnyű volt, kivitelezni már kevésbé, mert mesterem ismételten meglepett, ugyanis megragadta a bokám, majd pörgött velem párat és elhajított. Azelőtt sosem csinált velem ilyet. Annyira furcsálltam.

A hátam hamar találkozott a poros talajjal, szerintem a bőröm fele ott is maradt, legalább is a fájdalom alapján. Sőt, egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. De nem volt sok időm a diszkrét fuldoklásra, ugyanis Valkyon egy fokossal közeledett felém. Ijedtemben előkaptam a tőröm majd magam elé emeltem. A kis, húsz centis penge erősebb volt, mint amit az ember gondolt, sőt, ha használni is tudom, talán még mesterem fokosát is elgörbítem. Jó is lenne, mi? Szóval, ellöktem magamtól az ezüst hajút, majd álló helyzetbe tornáztam magam és elkezdtem figyelni. Nem csak a harci stílusa volt más, hanem a mozgása is, sőt, maga az állása. Nem értettem mi lehet Valkyonnal, de kezdtem úgy érezni, nem azzal harcolok, aki tanított.

Lassan kezdtem felé közelíteni, de Ő annál gyorsabban. Magam elé kaptam tőröm és védtem az újabb csapástól magam, majd egy rúgással arrébb tántorítottam mesterem. Ezután én támadtam, és igyekeztem szúrni, ámde Ő gyorsabb volt. Újra próbálkoztam, de annak is az lett az eredménye, hogy megszökött. Tudtam, amíg lát, addig esélyem sincs. Így egy új technikát kezdtem kitalálni, melyhez úgy tettem, mint aki elesik. Sokan ki is röhögtek, de nem bántam. Gyorsan port gyűjtöttem a kezembe, majd rohanni kezdtem Valkyon felé. Ő is megindult felém és amikor már közel volt, jól szemen dobtam porral. Az üvöltése alapján, nagyon értékelte. Ezután már elterveztem, hogy hogyan szúrom meg, hogy harcképtelen legyen, de hiba csúszott a számításomba… Pontosabban egy fokos. Hirtelen erős, nyilalló fájdalmat éreztem a bal vállamba, majd azt, ahogy valami langyos végigfolyik rajta. Amikor odakaptam a tekintetem elég közel kerültem az ájuláshoz. Egy mély seb tátongott ott, ahol eltalált a fokos. Az egész véletlen volt, de bele se mertem gondolni, mi lenne, ha látta is volna mit tesz.

- Nettie! – sikoltott Mery.

Nyögtem egyet, majd igyekeztem rámosolyogni, hogy megnyugtassam. Hátrébb ugrottam, és letéptem a felsőm ujját, majd fél kézzel csináltam egy ideiglenes kötést. Nos, míg én ezzel bajlódtam, az elég volt mesteremnek, hogy kiszedje szeméből a salakot. Mit volt mit tenni, újra szemtől szemben álltunk egymással. A támadást ezúttal is Ő kezdte, de olyan hirtelen, hogy nem is tudtam reagálni. Ahogy nekem jött ököllel, azt hittem ott helyben meghalok. Éreztem a vér fémes ízét a számban, melyet fel is öklendeztem, s közben vagy tíz métert repültem mielőtt földet értem. Ez nem puszta erő volt, ebben volt mágia is, éreztem. Ahogy megérkeztem, éreztem, ahogy néhány bordám elreped, és láttam a tőlem jó távolra zuhant tőrt. Esélyem sem volt elszaladni érte. Valkyon pedig egyre csak közeledett, de én nem bírtam mozdulni. Fájtak a végtagjaim, a sebeimből ömlött a vér és hányingerem volt. A fegyverem méterekre feküdt tőlem, én pedig csak feküdni tudtam. Ennyi lenne hát másfél hónap munkája? Egy tíz perces meccs után meghalok? Hát ezért aztán megérte a sok szenvedés!

Ahogy ott lihegtem, láttam, ahogy Valkyon felém áll és készül belém döfni fegyverét. Ennyit érne neki a barátságunk? A tekintete olyan jeges volt, mintha csak egy ismeretlen lennék számára, akit meg kell ölnie. Vajon Miiko parancsa, vagy a saját döntése? Nem tudtam, csak azt, hogy ez nem az a Valkyon, akit én megismertem.

A kezem ökölbe szorult, és úgy éreztem, mintha maximumon lennék energia téren. Egy villanást láttam, majd már csak azt vettem észre, hogy állok, és egy jó nagyot beütök mesteremnek, mire az csúszott vagy öt métert a porban. Ledöbbentem. Én, a negyvenöt kilómmal leütöttem egy kb száz kilós hegyomlást. De ahogy hallottam a közönséget is meglepte. Végül nem ezen gondolkodtam, hanem elszaladtam a tőrömért, felkaptam, majd a vérző orrú Valkyonhoz rohantam. Mielőtt felállhatott volna, a mellkasára léptem és neki szegeztem a tőrt. Képtelen voltam a döfésre. A barátom volt, nem tudtam rávenni magam, hogy megöljem. S ekkor megértettem, miért is volt olyan furcsa hirtelen a fiú.

A teste megváltozott, és már nem egy két méter magas, kigyúrt állat mester feküdt előttem, hanem egy jóval alacsonyabb, tizenévesnek kinéző, halványzöld bőrű fiú. Szemeiben láttam az ijedtséget és a könnyeket, és a könyörgést. Nem Valkyon volt a partnerem, hanem ez a kisfiú, aki fiatalabb volt nálam. Egy gyerek, aki szerintem nem is akart harcolni, csak kényszerítették.

- Öld meg! – hallottam a közönség soraiból.

- Végezd ki! – kiáltotta valaki más.

- Ne kíméld! – jött az újabb kiáltás.

Ami még jobban sokkolt, hogy ezek az emberek arra ösztönöztek, hogy végezzem ki. Nem értettem miért akarja ezt mindenki. Nem értettem, hogy hogyan várhatják el tőlem. Végül nyeltem egyet és a magasba emeltem a tőrt. Tudtam, ha megteszem, örökké együtt kell élnem a bűntudattal, viszont az emberek elfogadnak, de ha nem teszem, akkor az emberek utálnak, én viszont azzal a tudattal élek együtt, nem öltem meg egy gyereket.

- Tedd megy gyorsan… - szólalt meg a fiú, akinek a hangja még nem is mutált, majd lehunyta a szemét – Nem fogok védekezni.

A szemeim ismét megteltek könnyekkel és úgy néztem a gyereket. Nem lehetett sokkal több tizenkettőnél, vagy épp annyi volt… Nem tudom, de akkor is csak egy gyerek volt. Nekem pedig meg kellett ölnöm. Végül lecsaptam a tőröm… De nem a fiúba, hanem mellé.

A közönségben csönd lett és mindenki kitágult szemekkel nézett rám. Lassan fogtam magam és felálltam, majd előbb a gyerekre néztem, aztán a közönségre. Kit érdekel, hogy mit gondolnak rólam, nem leszek gyerekgyilkos. Sose lennék rá képes. Óvatosan arrébb lépdeltem a fiútól, majd ott álltam és néztem a közönséget. Azokat, akik oly buzgók voltak, míg a gyilkosságról volt szó… ám ekkor csöndben ültek. Nem tudták mire vélni tettem.

- Nem… nem öltél meg… - szólalt meg halkan a kisfiú miközben felült. – Miért?

- Nem vagyok gyerekgyilkos… És nem is leszek. Lehet követtél el jó pár bűnt, ami miatt itt vagy, ennek ellenére nem leszek gyilkos! – mondtam egyre hangosabban.

A fiú döbbenten nézett rám, nem értette mi is van. Gondolom, nem erre számított. Ekkor azonban már a közönség is felszólalt, és elkezdtek dobálni azzal, amit találtak. Kövek, ételmaradék és a többi. Ekkor láttam meg Vakyont is csalódott arccal. De nem érdekelt. Legalább tudtam, nem vagyok gyerekgyilkos.

XxXxXxXxXxXxXxXxX

Miiko előtt állam a kristályteremben. Körülöttem Nevra, Ezarel, Valkyon, Leiftan és Kero álltak. A kisfiú akit életben hagytam, az megkötözve ült mellettünk, Jamon pedig vigyázott rá.

- El vagyok keseredve Nettie! Nem ezt vártam… - ingatta a fejét Miiko.

- Akkor mit? Hogy egy ártatlan gyermek életét kiontom? Ezt te sem gondolhattad komolyan! – fakadtam ki.

- Egyáltalán nem ártatlan! – kiáltott rám a rókafülű. – Ártatlan embert nem raknék be ilyenre. Ez a gyerek Ginzon egyik kéme és leghűbb csatlósa! Tudod ki az a Ginzon? Miatta állunk háborúban!

- Akkor vele kellene végezni, nem ezzel a gyerekkel! – kiabáltam.

- Ginzont nem olyan egyszerű ám elkapni… szerinted akkor tizennyolc éve háborúznánk már ha ilyen könnyen menne? Emiatt a kisfiú miatt sok titkunk a kezébe juthat és Eldarya elbukhat… egy idióta vagy Nettie!

- Inkább vagyok idióta, mint valami őrült gyerekgyilkos!

- Így megölöd Eldarya népét, ha életben hagyod!

- Felőlem most helyben tőrt is ránthat, akkor sem fogom megölni! Nem vagyok egy szívtelen dög, mint te! Ez egy gyerek, ki tudja miért cserébe dolgozik a palinak akit emlegetsz! Ha itt marad, talán megváltozik…

Miiko arcára ekkor ült ki a düh, a fiúk pedig ijedten húzódtak arrébb. Én azonban nem tágítottam, álltam ott és tűrtem a farkasszemet. Elegem lett belőle, hogy mindig Miikonak van igaza, és nagyjából azt se tudja mit csinál. Egyszerűen elegem lett. Láttam, ahogy a rókafülű jogarából megjelenik a tűz, vagyis támadásra készült. Én viszont továbbra sem tágítottam.

Ekkor csilingelő hangra lettem figyelmes, majd éreztem, hogy valami letelepedik a vállamra. Oldalra pillantottam és egy kristálylepkét véltem felfedezni. Hirtelen azt hittem túl sok vért veszítettem, főleg akkor, amikor egyszerre több is megjelent és mind rám telepedett. Miiko ekkor lenyugodott és a tűz is eltűnt, majd biccentett egyet.

- Szerencséd van Nettie, a kristály óv téged és nem akarja, hogy bántódásod essen. Nem nyúlok hozzád. Egyelőre nem – szögezte le, majd elfordult.

- Kö… Köszönöm… - néztem Miikora és a lepkékre.

- Ne köszönd! – szólalt meg az egyik kristálylepke. – Mindezt azért tettük, mert te vagy Eldarya utolsó reménye. Ott kell folytatnod, ahol az utolsó ember abbahagyta.

S ezzel a mondattal vissza is szálltak mind a nagy kristályba. Hirtelen ismét úrrá lett rajtam a félelem. Utolsó remény… Én… Ám nem csak engem lepett meg. Miiko arcán végre változást fedeztem fel. Az őszinte döbbenetet.

~O*O~

A sötét és dohos teremben az elkínzott nyögéseket lehetett hallani. Sok félholt ember sok féle kínzás áldozataként feküdt ott. A terem végén egy fotelban egy férfi ült, rövid barna hajjal és zöld szemekkel, úgy pásztázta a környezetet. Tetszettek neki a hangok. A hangok, melyek neki hála születtek. A bent lévők Eldarya különböző tájairól származó férfiak, nők, gyerekek, felnőttek és öregek voltak. Épp az újabb kínzáson gondolkodott, amikor is kivágódott a terem ajtaja és valaki berohant.

- Hatalmas Uram! Ó, Hatalmas Sötétség, híreket hoztam! – térdelt le elé.

- Halljam, mi olyan fontos… - szólalt meg unottan.

- A fővárosban megtaláltuk! Most kaptam a hírt, ott van! Itt van Eldaryában! Eel régióban...

A barna hajú férfi gonoszan elmosolyodott, majd felállt és az egyetlen ablakhoz lépett. Odakint sötétség honolt addig, ameddig a szem ellátott. S ez még szélesebb mosolyt csalt az arcára. Amikor pedig maga elé intett, az égbolt megnyílt és megjelent Nettie arca ott.

- Végre… Lassan tizennyolc éve várok erre! – nevetett fel. – Végre! Hamarosan megismerhetsz engem… De még nem most. Most még gyenge vagy. Erősödj még kis fénysugár, hogy egy nap találkozhassunk… Egy nap, mely egyre jobban közeleg a születésnapunkkal…