„Csak a valószínűtlen igazán valószínű,
csak a hihetetlen igazán hihető.” – Kosztolányi Dezső
A hang hirtelen jött, és hiába
számítottam rá, megrándultam. Sosem hallottam még, tehát sajnos
nem tudhattam be annak, hogy egy ismerősöm talált rám. Miért is gondolhattam?
Idegesen fordultam meg, és kerestem a hang tulajdonosát. Sokat nem kellett
kutatnom, tőlem ugyanis olyan harminc centire állhatott. Magas volt, a rajta
lévő testhezálló ruhából pedig azt is megtudtam mondani, hogy izmos. Szeme
halványlila árnyalatban ragyogott, s egyiket egy szemfedő takarta, haja pedig
fekete volt. A kora talán korai húszas lehetett, de pontosan nem tudtam
megállapítani. Fura hacukákat viselt, emellett a fülei is hegyesek volta,
olyanok, mint egy manónak. Láttam, ahogy végigmér, majd ahogy elégedetten
elmosolyodik. Meg kell mondjam, nem tartottam valami bizalomgerjesztőnek. Főleg
azok után nem, hogy kivillantak hegyes szemfogai. Megfordult a fejemben, hogy
egy vámpírral állok szemben, de azok csak a filmekben vannak. Lehetetlen, hogy
Drakula ük unokája álljon előttem… De mégis, miért néz ki így? Lila szem, manó fül, éles szemfog, tuti,
hogy csak álmodom! Ez nem lehet valóság!
– Elvitte a cica a nyelved? –
kérdezett rá a számomra idegen férfi.
– N… Nem… - dadogtam és próbáltam
úgy hátrálni, hogy ne legyen túl feltűnő. Egyre jobban féltem.
– Hmm… Milyen kis vékony hangocskája
van valakinek – vigyorodott el, ezzel újra megmutatva hegyes fogait. – Mi a
neved, szépség? – nyalta meg a szája szélét.
– Anyukám azt mondta, ne álljak
szóba idegenekkel! – vetettem be a legjobb érvet, ami eszembe jutott.
– És mit szólnál, ha én is bemutatkoznék?
Akkor már nem lennék idegen – kezdett közeledni felém.
Na, nekem köszönöm, annyi bőven
elég volt, azonnal sarkon fordultam, és a Gyalog Kakukkot megirigylő
sebességgel kezdtem rohanni. Nem volt nekem elég, hogy egy tök idegen helyre
kerültem – megmagyarázhatatlan okokból –, még egy idegen, perverz mosoly
kíséretében igyekezett megtudni a nevemet. Na nem, köszönöm, nem egy ilyen
helyen akartam megerőszakoltatni magam… Mondjuk máshol sem, de egy idegen
helyen, ahol még segítséget sem tudok kérni, végképp nem. Egyszerűen nem bírtam
tovább… Teljesen kiakadtam. Először egy félig róka nő, majd ez a hegyes fogú
őrült… Vagy először a kristály… Fájt a fejem. Túl sok feldolgozhatatlan
információ. Haza akartam menni, aludni, vagy tanulni, esetleg anyámnak
segíteni, de nem egy idegen helyen lenni. Ez
nem lehet valóság…
Hátrafordultam, próbáltam rájönni,
hogy követ-e a férfi, vagy a nő, vagy az őrség, de senkit sem láttam magam
mögött. Kissé megkönnyebbültem, hogy annyival kevesebb probléma, ám mikor
megfordultam, már késő volt fékeznem. Egyenesen belerohantam valakibe. Meg kell
mondjam, jó kondiban volt, ugyanis úgy pattantam tőle seggre, mint a gumilabda
amit a falhoz dobnak. Lihegve pillantottam fel a majd két méter magas
monstrumra. Páncélt viselt, meg persze a tipikus furcsa ruhákat, amiket nem
lehet egy sima fantasy, vagy múltbeli kategóriába sorolni. Haja háta közepéig
ért, és ezüstszínű volt, de hogy Őszinte legyek, eddig Ő volt a
legmegnyugtatóbb külsejű, mindenki közül. Végül is, az paróka is lehetett, nem?
– Jól vagy? – kérdezte mély
hangján.
Megszólalni sem mertem, hanem
felpattantam és egy harmadik irányba kezdtem futni, mert érzékeltem, hogy
mögöttem érkezik a perverz pasas is. Szóval menekültem, a tüdőmet majd
kiköptem, de annyira féltem, hogy ez úgy fel sem tűnt elsőre. Akkor kaptam
észbe, amikor a lélegzetvételem hangosabb volt, mint bármi körülöttem. Valami
igencsak idióta látványt nyújthattam, ráadásul hülye is voltam, mert abban a
helyzetben is, csak arra tudtam gondolni, hogy hogy is nézek ki. Más már
szívrohamot kapott volna, én meg a külsőmön aggódom. Jól van, múltbeli én, jár a keksz!
Egy hatalmas kapuhoz érkeztem.
Azonnal felismertem a falat, azt láttam az ajtóból, vagyis az a kapu kifelé
vezetett. Szinte megkönnyebbülést éreztem, hogy végre, szabad leszek. Nem tudom
miért éreztem, de éreztem! Hatalmába kerített a gondolat, hogy ha kimegyek azon
a kapun, akkor eltudok futni, akkor nem leszek bajban és akkor valahogy
hazamehetek. Haza… Anya már biztos
aggódik, ennyit még sosem maradtam ki…
Minden erőm beleadva igyekeztem
húzni, illetve tolni a hatalmas vaskaput, de az meg sem akart moccanni. Se
előre, se hátra, de még csak oldalra sem. Nem voltam valami jó kondiban, de
azért a súlyomtól legalább megmoccanhatott volna. De tényleg, amikor azt mondom,
hogy meg sem mozdul, tényleg! Viszont ezt egyszerűen lehetetlennek találtam.
Azért valamilyen szinten minden kapu, vagy ajtó megszokott mozdulni, ha úgy
dőlünk neki, vagy húzzuk Őket… Az viszont olyan volt, mintha a fal része lett
volna.
– Nyílj ki! Könyörgöm… -
nyöszörögtem és szenvedtem.
Miközben szabadulni próbáltam,
észre sem vettem, hogy valaki közeledik. Tényleg, annyira kétségbeesetten
próbáltam szabadulni, hogy elfelejtettem figyeli a hátam mögé. Már csak akkor
tűnt fel, amikor az árnyéka kitakarta a napot. Ijedten fordultam meg, de ekkor
már késő volt, nem tudtam menekülni. Fölöttem egy majd háromméteres monstrum
állt, rettentő széles vállakkal. Arca egy vaddisznóéra emlékeztetett, szóval nem
volt túl bizalomgerjesztő. Azonban pont úgy állt, hogy se jobbra, se balra,
beszorított. Megfordult a fejemben, hogy halottat tettetek, hátha olyan, mint
egy medve, és békén hagy. Azonban annyit agyaltam a „tervemen”, hogy a
teremtmény megunta, és egyszerűen leütött. Nem elkapott, nem rángatott, nem megevett,
hanem leütött. Az, hogy ez az egész nem álom, ekkor tudatosult bennem. Ugyanis
a fájdalom, igen is, valóságos volt. Ahogy pedig arcom találkozott a poros
földdel, és végighorzsoltam magam, még inkább elvetette a reményt, hogy csak
álmodom. Éreztem, ahogy szemeim egyre nehezebbek, már a hangokat sem hallottam,
de még homályosan láttam pár lábat magam körül. De… Ez nem lehet valóság…
XxXxXxXxXxXxXxXxX
Amikor
visszanyertem az eszméletem a fejem lüktetett. A szemem ki sem bírtam nyitni,
inkább csak feküdtem a hideg… kövön? Igen, hideg kőpadlónak tudtam
beazonosítani. Vagyis már nem a salakos, poros földön voltam, ahonnan utolsó
emlékem származik, és sajnos nem is az erdőben, a fűben. Az egész, olyan
felkavaró volt. Mégis… Mégis mibe
keveredtem? Hol vagyok? Mi történik velem? Talán már a saját kérdéseimtől
lüktetett a fejem.
Mögülem
pusmogást és motyogást hallottam. Legalábbis először. Minél jobban
visszanyertem az eszméletem, annál jobban kitudtam venni a beszélgetést. Két
idegen férfi, kér már hallott férfi, illetve a nő… Na meg a morgás. Morgás? Kicsit megfeszültem. Reméltem,
hogy nem én leszek az ottani vadak kajája. Azért az túl brutális halál egy
magamfajtának. Nagyon halkan nyeltem egyet, és igyekeztem meg sem mozdulni. Úgy
gondoltam, hogy ha halottat tettetek, vagy legalábbis ájultat, akkor majd
kiraknak, vagy ott hagynak, vagy nem tudom. Inkább hallgatóztam, az
biztonságosabbnak tűnt.
–
Nagyon régóta alszik már – hallottam a mély hangot. Igen, szinte biztos voltam
benne, hogy az ezüst hajútól származik.
–
Talán Jamon túl nagyot ütött… - jegyezte meg bátortalanul egy férfi.
–
Jamon nem ütött túl nagyot, ez a mihaszna húzza sokáig a lóbőrt! – emelte fel a
hangját a nő.
–
Fel kellene ébreszteni… - szólalt meg ismét a bátortalan.
–
Rendben, mondd meg, hogy hogy, és megtesszük – gúnyolódott egy ismeretlen.
–
Mondjuk, mint abban a Földi mesében, egy csókkal – jegyezte meg a perverz.
–
Nevra, te hülye vagy! – kiáltott rá a nő.
Úgy
éreztem, hogy az illetékesek nem fogják abbahagyni a veszekedést, ráadásul
magamra sem hagynak. Szóval mit volt mit tenni, meg kellett mozdulnom. Nyögtem
egyet, és úgy próbáltam ülő helyzetbe feltornázni magam. Nagy nehézségek árán,
de sikerült, akkor azonban ismét belenyilallt a fájdalom a fejembe, így ahogy
felültem, azzal a lendülettel feküdtem is vissza. Ha az a nő azt hitte, hogy a
bizonyos „Jamon” nem ütött nagyot, akkor valószínűleg őt még nem ütötte meg. Az
enyhe kifejezés, hogy csillagokat láttam. Inkább ki sem nyitottam a szemem,
reméltem, hogy úgy elmúlik a dolog. Kezemet a fejemre téve térdeltem fel és
fújtam ki a levegőt. Éreztem a púpot a fejemen… Biztos voltam benne, hogy
egyszarvú lettem.
–
Na, végre felébredt! – kiáltott a nő. – Jamon, hozd ide!
Nyöszörögtem
egy kicsit, amikor is nyikorgásra lettem figyelmes. Hirtelen két erős kart
éreztem magamon, majd ahogy felemel és odébb visz. Ahogy pedig letett, nekem a
fájdalom miatt megint térdre kellett rogynom. Nem ütött nagyot? Nem? Anyád picsáját! Lassan nyitogattam a szemeim
és először körbepillantottam. Ismét abban a teremben voltam, ahonnan indultam. Legalább a terep ismerős! Mögöttem egy
ketrec állt, abból vettek ki. Igazából nem találtam értelmét annak, hogy
bezártak, mivel valószínűleg végig mellettem voltak, szökni meg nem hiszem,
hogy tudtam volna. Hülye lett volna a róka nő, ha ezek után nem erősíti meg az
őrséget.
Ezután
magam elé pillantottam, ahol sok láb fogadott. Hát, sokkal bizalomgerjesztőbb
volt, mint gondoltam, nem hittem volna, hogy valaha ennyire örülök, hogy
lábakat látok. Elvégre, azok normálisak voltak… Kivéve azt a barna
állatmancsot, ami a monstrumhoz tartozott. Nagyon óvatosan emeltem csak, még
mindig fájó fejem, és öt ember kíváncsi pillantása fogadott. Hát, egy jobb
horrorfilm elbújhat emellett, sosem féltem még annyira, mint akkor. Pedig én
tényleg félős vagyok. Mindentől, amitől lehet… Sötét, pókok, szellemek… Szóval
szerintem nem túlzok ha azt mondom, majdnem összepisiltem magam.
–
Na, most már igazán elmondhatnád, hogy ki vagy te. A szökésre pedig ne is
gondolj, mert megöllek! – fújtatott a nő.
–
Én… - motyogtam alig érthetően.
–
A Templomosok tagja vagy? Esetleg a Triádtól jössz? Ne adj’ Isten az
Illuminátusoktól érkeztél? Vagy a Kitaszítottak kölyke vagy? – sorolta a
lehetőségeket a nő.
Nyöszörögve
kaptam tekintetem a padlóra. Miért
sorolja ezeket? Féltem. Én… Én nem voltam bűnöző, csak egy lány, aki
szeretett túrázni, aki az iskolában az első padban ült, hogy mindig tudjon
figyelni, akinek alig voltak barátai, aki egyedül élt az anyukájával… Aki egy
rémátlagos lány. Talán pont ez volt a baj? Az, hogy átlagos voltam? Mindig az
átlagosok… Viszont miért én? Voltak nálam átlagosabbak is. Miért én ültem ott?
Miért nekem fájt a fejem egy vaddisznó monstrum miatt? Miért velem üvöltözött a
rókanő? Miért nem maradtam inkább aznap otthon? Inkább aludtam volna, vagy…
–
Válaszolj! – üvöltött rám, és a kezében lévő jogar hirtelen kéken kezdett égni.
Nyöszörögve
hátráltam onnan és egész testemben remegtem. Éreztem, ahogy a könnyek szúrják a
szemem, de még sírni is féltem. Féltem megszólalni, sírni, menekülni…
Egyszerűen mindentől. Viszont jó pont, hogy nem kaptam szívrohamot. Bár talán
az lett volna a legjobb számomra, ha szívrohamot kapok.
– Miiko… nyugalom. Nem hiszem, hogy
innen érkezett – szólalt meg bátortalanul az egyik fiú.
A
következő percben láttam, hogy valaki leguggol elém. Előre fordultam, és zöld
szemeim barnákkal találkoztak. Be kell valljam, eléggé megijedtem, mert az arca
nagyon közel volt az enyémhez. Ha pedig ez nem lett volna elég, unikornis
szarva volt. Pár perccel korábban még én viccelődtem azzal, hogy unikornis
lettem, így próbálva nyugtatni magam, de… Ez így már nem volt vicces. Szinte kényszert
éreztem, hogy megérintsem… Megakartam bizonyosodni róla, hogy igazi. De
őszintén, ki ne akarta volna még ezt tenni? Sőt, biztos van olyan ember is, aki
simán megérintette volna, én azonban annyira féltem, hogy nem bírtam
megmozdulni, és inkább még a tekintetem is elkaptam onnan. Nagyon nehéz volt
megállni, hogy ne nézzem meg hosszasan, de nem tettem, mert anyukám azt
tanította, hogy nem szabad más embereket megbámulni, akármennyire is más… Hát,
akkor Ő még biztos nem látott unikornis szarvú embert.
– Sajnálom, ha Miiko megijesztett.
Néha ilyen, de egyébként szerethető nő – mosolygott rám kedvesen. – Az én nevem
Keroshane, de szólíts nyugodtan Keronak. Téged hogy hívnak?
– Anette Grace Wilson… Röviden
Nettie – motyogtam, bár még engem is meglepett, hogy ilyen „hangosan”
megszólaltam.
– Ezt nem hiszem el! Neked
elmondja, tőlem meg elfut? Biztos, hogy nem idevalósi, ha ennyire fél tőlem… -
kottyantotta közbe a perverz mosolyú.
– Nevra! – szólt rá Kero, majd
visszafordult felém. – Nagyon szép neved van, Nettie.
– Köszönöm… - igyekeztem a fiúra
nézni.
– Sajnálom azt is, hogy Jamon ilyen
durva volt, de nem tudtuk, hogy ki vagy. Azt hittük, hogy az ellenségtől
érkeztél kémkedni – magyarázta lassan, hogy biztos mindent felfogjak ebben az
állapotomban.
– Fejezzétek már be a bájcsevejt,
derítsük ki, hogy ki ez a lány, aztán vágjuk dutyiba, mert az biztos, hogy nem
ide való! – emelte meg a hangját a nő.
– E… Egy pillanat, Miiko – nyelt
nagyot az egyszarvú.
Mit is mondjak… Nem volt túl
megnyugtató. Ha az a férfi, aki régebb óta oda tartozott, mint én, ennyire félt
tőle, akkor én miért ne tegyem? Nem éreztem biztonságban magam, sőt, egyre
jobban közeledtem a szívinfarktus felé. A nőn láttam, hogy
szíve szerint felrobbanna. Már a szeméből kiolvastam, hogy nem akar engem oda,
de nem is csodáltam. Behatolónak éreztem magam, hisz ez olyan, mintha valaki
megjelenne a szobámban… Ami azért elég félelmetes magában is.
Próbáltam
győzködni magam, hogy álmodom… Hogy hallucinálok… Nem akartam elhinni a
fájdalom és a valóságos dolgok ellenére sem, hogy ez igaz. Nem… Ez nem lehet valóság… Egyszerűen nem…
–
Honnan jöttél? – kérdezte Kero.
–
Én… Én… - nyöszörögtem, majd felkiáltottam. – Én sajnálom! Én csak túráztam, de
ott voltak azok a furcsa gombák, én meg szinte kényszert éreztem, hogy beálljak
a közepébe…
–
Milyen gombák? – intett le Kero.
Gyorsan
az oldalamhoz kaptam, és szerencsére a táskám még mindig rajtam lógott. Hogy pont ekkora mákom legyen.
Felnyitottam, majd kicsit turkáltam benne, mire végül megtaláltam a
jegyzetfüzetem. Előkaptam, majd lapozgatni kezdtem. Akkor még csak pár hete
nyitottam, mégis, már majdnem a felénél jártam. Miután megtaláltam a rajzot,
Kero felé fordítottam a füzetet.
–
Ilyenek voltak… Fehérek és csillogtak… - magyaráztam.
Az
egyszarvú bólintott, majd átvette tőlem a könyvet, felállt, majd a többi ember
közé lépett és mutogatni kezdte a művem. Hallottam a motyogást, s bár nem
tudtam kivenni, hogy miről tanácskoznak, de nem is tetszett. Kero többször is
megigazította a szemüvegét, hogy biztos jól látja-e, a rókanő pedig fintorgott.
– Kérem… - álltam fel nagy nehezen.
– Hadd menjek haza. Anyukám már biztos aggódik, meg holnap iskola… Ígérem,
többet nem jövök e…
– Nem mehetsz haza – vágott közbe a
rókafülű.
– Micsoda? De hát… De hát miért? –
tártam szét a karjaim kétségbeesetten.
– Ez egy Boszorkánykör, száz
százalék – szólalt meg egy ismeretlen kékhajú.
– Egy mi? – vontam fel a
szemöldököm. Ilyen gombáról még nem hallottam.
– Egy boszorkánykör – tolta fel
orrnyergén a szemüvegét Kero. – Ez elvisz A-ból B-be, de…
– De mi? – sürgettem. Csak azt ne…
Nem…
– Ez csak egy irányba működik –
fejezte be az ezüst hajú.
Kezeim a testem mellé estek, és
éreztem, ahogy térdem megremeg, a testem pedig kifejezetten nehéz lesz. Nem
tudom, hogy mégis hogy nem rogytam térdre. Csak pislogtam magam elé és
motyogtam. Lehetetlen… Hányingerem
lett és forgott velem a szoba. Kétségbeesetten győzködtem magam, hogy ez csak
egy álom, a szemeim egyre jobban szúrták a könnyek, a fejem lüktetett, de nem
tudtam felébredni. Nem… Ez nem lehet
valóság…
– Nettie? – lépett mellém Kero. –
Jól vagy?
Jól vagyok? Miféle kérdésnek szánta
ezt? Egyáltalán nem voltam jól, és kizártnak tartom, hogy ne látta volna… Bár
mit kérdezhetett volna? Én is ezt tettem volna a helyében, pedig mekkora
hülyeség…
– Hol vagyok? – motyogtam. – Úgy
értem, nincs valami busz, vagy bármi, ami haza visz?
– Attól tartok kislány, ez
lehetetlen – szólalt meg újra a kék hajú. – A Föld nem éppen a szomszédunk.
– Mi az, hogy a Föld? – emeltem fel
kicsit a hangom. – Mégis… Mégis hol vagyok?
– Eldaryában – szólalt meg a
rókafülű lány.
Ebben a pillanatban éreztem, hogy
csuklok össze, csak Kero gyors reflexeinek hála nem dőltem el, mint egy zsák
krumpli. A fejem még annál is jobban fájt, mint percekkel előtte. Azt hittem,
hogy agyvérzést kapok. Nem akartam elhinni. Nem, Eldarya… Az nem lehet.
Hogy értsétek kiakadásom, jobb ha
tudjátok, amikor kicsi voltam, apám egyfolytában Eldaryáról mesélt nekem. A
mágikus lényekről, az ott uralkodókról, egy kristályról, ami egy szobát töltött
be, de… De az csak egy mese volt. Talán egy és hét éves korom között elhittem,
hogy létezik, de basszus, majd tizennyolc évesen már megtudtam különböztetni a
mesét a valóságtól. Viszont azt mondták, hogy a hely Eldarya… vagyis
belekerültem egy „mesébe”, ami igenis valóságosnak tűnt. Kizártnak tartottam,
hogy apám járt volna valaha egy ilyen helyen, hisz azt mondták, a kör csak egy
irányba működik, vagyis nem tudott volna hazajönni. Összezavarodtam. Mégis,
miért én?
– Jól vagy, Nettie? – aggodalmaskodott
Kero.
– Nem… Nem tudom… - fogtam az egyre
jobban hasogató fejemet.
Egyszerűen már magam sem tudtam,
hogy hogy érzem magam. Volt egy sanda gyanúm, hogy megőrültem… Illetve még
halványan előttem volt az, hogy álmodom. Több indokot nem találtam, de úgy
voltam vele, hogy kell lennie ésszerű
magyarázatnak. Az emberek csak úgy nem tűnnek el, meg kerülnek másik
dimenzióba…
– Tudod mit? – Hozott egyenesbe
Kero. – Bemutatom azokat, akik itt vannak, hogy ne érezd annyira idegennek
Őket.
Erre már csak bólintani tudtam.
Őszintén, mit kellett volna mondanom? Tiltakoznom? Sírnom? Sikoltoznom, hogy
vigyenek haza? Nekem már túl sok volt. Inkább hagytam, hogy vigyen az ár, hátha
megfulladok. Nem az ismerkedés volt a vágyam, hanem hazamenni… De próbáltam a
legjobb formámat hozni.
– Ő itt, Valkyon – mutatta be
elsőnek az ezüsthajú hegyomlást.
– Üdv… - motyogtam. – Sajnálom,
hogy korábban neked mentem…
Valkyon
erre csak vállat vont és biccentett. Elkönyveltem magamnak, nem bő beszédéről
híres. Mióta ott voltam a teremben, mindössze kétszer hallottam megszólalni.
Mondjuk nem bántam, legalább nem árasztott el idióta kérdésekkel, valamint nem
tett megjegyzéseket. Én sem beszéltem túl sokat, megtaláltam az eldaryai lelki
társam. Tényleg kétségbeesetten próbáltam megnyugtatni magam, hogy ilyeneken
járt az eszem.
– Nevrát már biztos ismered, és
lehet kicsit ijesztő, de nincs mitől félned, nem esz meg – fordult velem egyet
Kero.
– Csak kóstolok. Ha finom vagy,
akkor többször is – kacsintott rám, mire elkapott a hányinger.
– Üdv… - köszöntem nyöszörögve.
Egyáltalán nem volt biztató a srác.
– Jó illatod van – lépett kicsit
közelebb. – Milyen a vércsoportod?
Hangos nyikkanással igyekeztem Kero
mögé bújni, aki szorosan tartott, így eme tervem füstbe ment. Szúrós pillantást
küldött Nevrának, aki csak kuncogott, de továbbra is engem stírölt. Tényleg úgy
éreztem, hogy a srác egy vámpír, de basszus, mögöttem állt a tűző napon, és se
nem égett el, se nem csillogott, nem éreztem úgy, hogy az lenne. Vagy itt még a vámpírok is mások?
– Ő pedig, Ezarel. Vele még
szerintem nem találkoztál – mutatott a kékhajú felé az egyszarvú.
Hosszú manófülekkel rendelkezett,
és derékig érő hajfonata volt. Kedvem támadt megkérdezni, hogy milyen sampont
használ, mert nekem nem nőtt ilyen hosszúra és szépre a hajam, de aztán, ahogy
megláttam a groteszk mosolyát, teljesen elment a kedvem az ismerkedésről. Hogy
a külsejétől megijedtem-e? Őszintén, ekkor már az lepett meg a legkevésbé…
– Szia… - köszöntem, miután
lenyeltem a torkomban ragadt gombócot.
– Szia, szolgálólány – vigyorgott.
– Ne is törődj vele, nem Ő a
legviccesebb lény, akit Eldarya hordott a hátán – húzott arrébb Kero.
Hát… egyszerűen nem tudtam, hogy
kiről mit gondoljak. Valkyon ijesztő volt, de csöndes. Nevra is ijesztő volt,
ráadásul perverz vámpírutánzat… Ezarel meg… Ezarel meg egy gonosz manó. Nem
zártam a szívembe egyiküket sem így elsőre. Bár akkor úgy éreztem, hogy
századjára sem fogom.
– És végül, Ő a vezetőnk, Miiko –
mutatta az unikornis a rókafülű lányt. – Mögötte pedig a jobb keze, Jamon,
akivel nem épp zökkenőmentesen, de már megvolt a találkozás.
– Üdvözletem – hajtottam meg kicsit
a fejem.
Nem
épp zökkenőmentesen? Ez enyhe kifejezés, Keroshane. Konkrétan leütött, meg
megszorongatott… Bár sosem
mertem volna ezt így kimondani. Féltem a monstrumtól, na meg a rókafülű
lánytól. Inkább igyekeztem elmosolyodni, hátha megesik rajtam a szívük, és nem
esznek meg.
– Szia – mosolyodott el a lány,
mire kicsit megkönnyebbültem. – Most, hogy így bemutatkoztunk egymásnak,
elvihetjük a cellájába.
A mosoly lefagyott az arcomról, és
vagy két árnyalatot biztos hogy sápadtam. Igyekeztem Kero mögé bújni, hogy
védelmet találjak. Nem akartam börtönbe menni. Mindig, minden szabályt
betartottam, hogy sose kerüljek olyan helyzetbe, de… De úgy tűnt, hogy ez sem elég.
Hogy egy idegen világban, egy cellában fogok megrohadni. De miért? Mit tettem?
Miért nem engednek el, hogy mondjuk a faluban lakjam? Megtudtam valamit, amit
nem tudom, hogy megtudtam? Nyöszörögtem. Sírni akartam. Meg persze haza menni.
Haza…
– V… Várj, Miiko! – állt közénk
Kero.
– Mi az? – sóhajtott fel a lány.
– Miért… Miért kellene cellába
vetni? – tárta szét a karjait az egyszarvú.
– Mondjuk azért, mert nem ide való?
Biztos nem mond el nekünk valamit! Ez a szoba védett, ide csak úgy nem hozhatta
be a gombakör! – fakadt ki.
– De én tényleg… - próbáltam
védekezni, de Miiko jogara ismét lángolni kezdett.
– Elhallgass! – kiáltott rám, mire
behúztam a nyakamat.
– Nézd, nem tudhatjuk – hallottam,
hogy remeg a hangja Keronak, és nem kecsegtetett sok jóval. – Lehet, hogy
hazudik, de lehet, hogy igazat mond… De… De akár még hasznunk is válhat
belőle, ha mondjuk… Ha… Ha betesszük a gárdába!
– Neked elment az eszed, Keroshane!
– kiáltott fel Miiko, mire az előttem álló is összerezzent. Ez szép lesz…
– Van benne valami – szólalt meg
Valkyon. – Mostanában fogytán vagyunk a csalikból.
Éreztem, ahogy koppanok egyet…
Olyan kedvesnek tűnt, erre beakart dobni, élő csalinak. Utáltam.
– Vagy nekem is eltehetjük ételnek
– lépett közelebb Nevra.
Sírni akartam. Komolyan? Csak ételnek vagy csalinak vagyok jó? Ha tehettem volna,
akkor elfutok és vissza sem nézek.
– Meg az erdőben is otthagyhatjuk
bármikor – szólalt meg Ezarel.
– Mégis… Miért véditek, ezt a
lányt? – nézett teljesen értetlenül Miiko.
– Mert, mint mondtam, megfelelő
csalinak. A végén talán még jó is lesz abban – tette keresztbe a kezeit
Valkyon.
– Éhes vagyok – vont vállat Nevra.
– Valakit bent akarok egyszer
hagyni az erdőben – közölte csevegő hangon Ezarel.
– Mert… Mert finom az illata – jött
az utolsó érvvel Kero.
Miiko ekkor egy olyan
reményvesztett arcot vágott, hogy kedvem támadt felröhögni. Főleg, ahogy
drámaian felsóhajtott. Végül is, megvédtek, még ha nem is a legkedvesebb módon,
de na. Valahol hálás voltam, bár akkor még nem igazán éreztem.
– Ti idióták – nyögött fel a fejét
fogva, majd ránk nézett. – Na, jó, maradhat. Viszont a ti feladatotok
gondoskodni róla.
– Hogy mi van? – kiáltott fel
Nevra, Ezarel és Valkyon egyszerre.
– Jól hallottátok. Ha már ennyire
vágytatok rá, akkor lássátok el ti a vele járó feladatokat. Viszont ne gyertek
hozzám sírni, ha ez nehéz. Ti akartátok, hát vállaljátok, hogy vigyáztok rá –
felelte Miiko úgy, mint az anya, amikor bünteti a gyerekeit.
– Ne már… Viselje gondját
Keroshane! – mutogatott felénk Ezarel.
– A vitát lezártam! – kiáltott fel
Miiko, mire mindenki elhalkult. – Rendben. Most, hogy így egyetértettünk, Kero,
adj neki egy szobát, holnap pedig töltesd ki vele a tesztet.
– Igen is! – húzta ki magát az
említett.
– Rendben. Akkor mindenki menjen a
dolgára! – kiáltott fel. – El sem hiszem, hogy belementem…
Már rohantam is volna, hisz minél
kevesebb időt töltöttem ott, annál jobb, de Kero szorosan fogta a kezem. Még
láttam, hogy Miiko valamit súg neki, de nem értettem a fiúk hangos
elégedetlenkedésétől. Végül Kero bólintott egyet, majd a karomat fogva, kifelé
indultunk. Kíváncsian figyeltem Őt, hogy hova visz. A folyosón ezúttal balra
fordultunk, bár úgy őszintén, nem igazán fájt a szívem a másik irány után… Hisz
arra megint zsákutca volt számomra.
– Megjöttünk – mutatott egy ajtóra.
Nem volt messze a kristályteremtől,
de annyira közel sem volt. Szóval ideálisan rajtam tudták tartani a szemüket,
de mégis hagytak nekem teret. A következő pillanatban már csak az
ajtó nyikorgását hallottam, ahogy Kero kinyitotta, majd belépett és intett,
hogy kövessem. Egy kis, halványrózsaszín szobába toppantam. A padló fából volt,
kissé kopott állapotban. Az ajtóval szemben volt egy nagy ablak, ahonnan remek
rálátás nyílt az udvarra. A szoba azonban üres volt. Mindössze egy ágyat és egy
éjjeliszekrényt tartalmazott. Illetve, találtam még benne egy polcot, amin állt
egy könyv, de ennyi. Se több, se kevesebb.
– Hát igen… Nem a legcsodásabb, de
majd kihozzuk belőle a legjobbat – mosolygott rám kedvesen Kero.
Csak bólintottam, de nem néztem rá.
Inkább leültem az ágyamra és onnan vizslattam a szobát. Végül is, hasonló volt
az én szobám is, miután apa halála után új házba költöztünk. Csak persze, azt
már felújítottuk, így otthonosabb volt, mint amit kaptam, de… De a célnak
megfelelt. Tudtam benne aludni.
– Holnap reggel hozok neked ruhát,
majd utána elmegyünk reggelizni. Ezután átvesszük Eldarya szabályait és az
illemtant is, majd végezetül kitöltjük a tesztet, ami egy gárdába visz.
– Gárda? Miért? – pillantottam fel.
– Holnap mindenről tájékoztatlak,
ma már szerintem túl sok lenne neked ez az információ. Inkább pihenj.
– Rendben… - biccentettem. – Kero…
Miért segítettek neked a fiúk? És te?
– Nos, lehet túl naiv vagyok, de
úgy érzem, hogy jó ember vagy, és akár még a hasznunkra is válhatsz. Ne, érts
félre, nem úgy, mint ahogy a fiúk mondták – mosolygott. – Nekik pedig muszáj
volt segíteniük, ugyanis mind jöttek nekem, sőt még jönnek jó sokkal, még ha nem is akarnak.
– Értem… - biccentettem.
– Akkor… Nem is zavarlak tovább.
Pihenj, Nettie – mosolygott még utoljára rám, majd kiment és bezárta az ajtót.
Amint
biztos voltam benne, hogy senki sincs a szoba közelébe, elfeküdtem az ágyon és
zokogni kezdtem. Hirtelen fenekestül felfordult az életem. Reggel még a tanárt
szidtam az extra házi feladat miatt, délutánra pedig egy idegen világ új tagja
lettem. Másra sem vágytam, csak, hogy hazamehessek, hogy újra átölelhessem az
anyukámat, hogy újra veszekedhessek az osztálytársaimmal…a munkatársaimmal… De
nem tehettem. Nekem ez a hely lett az új otthonom. Az új hely, ahonnan
állítólag nincs hazaút… Az új hely, ami egy mese gyerekkoromból!
Mi van, ha ez mégis
csak egy álom? Lehet azok a gombák varázsgombák voltak, én meg hülye módon
bedrogoztam…Igen, de akkor valószínűleg ott fekszem ájultan, vagy úgy
sétálgatok valahol…, gondoltam magamban, és ezzel próbáltam
magyarázni a történteket. Ez nem lehet
valóság!
Végül álomba sírtam magam. Fáradt
voltam, fájt a fejem és reménykedtem, hogy ha felkelek, akkor otthon leszek,
vagy az erdőben, vagy bárhol, de nem Eldaryában. Haza… Szinte éreztem anya
illatát, láttam a mosolyát, hallottam ahogy a tanár felelésre hív, ahogy a
munkatársaim viccelődnek velem… Haza… Igen, haza…
Ám
még az álmom sem volt normális. Ott ugyanis egy álarcos férfi nézett engem a
távolból. Nem csinált semmit, csak bámult. Én pedig nem tudtam mozdulni, csak
az arcnélküli férfit figyelni…
~O*O~
Keroshane hosszasan állt az ajtó
előtt, ahova bevitte a lányt. Tényleg úgy érezte, hogy rendes, hogy a légynek
sem ártana, de… De már nem egyszer okozott bajt a naivsága. Ő mindig is bízott
az emberekben, hiába szúrták sokszor hátba. Úgy érezte, hogy Nettie más… Hogy Ő
végre tényleg olyan, mint amilyennek mutatja magát. Aki nem hazudik.
Nem akarta ezt, de parancsot kapott…
Amint bement a szobába!, hallotta
Miiko hangját a fejében. Ökölbe szorította kezeit, szemét pedig behunyta. Nem…
Nettie nem rossz… Ő nem ezt érdemli! Ám eszébe jutott, hogy hányszor vitte
bajba a naivsága. Nyelt egyet. Nem tudott volna többet Miiko szemébe nézni, ha
ekkor is miatta… Nem akarta megtenni, de meg kellett. Ő bízott Nettieben, de
túl naiv volt, és ezt tudta. Nem akarta, hogy miatta akár több ember is
meghaljon.
Végül összeszedte magát, és kulcsra
zárta az ajtót. Se ki, se be. Nettie bent marad, és csak akkor jön ki, amikor
Ők akarják. Végül is, egy fokkal jobb, mint a börtön… De annál rosszabb. Mert
Kero tudta, ha Nettie hamarabb próbál kimenni, mint, hogy Ő odaér, rájön, hogy
mennyire nem bíznak benne. Nem akarta ezt, mert túl jószívű volt. De megtette,
mert ezt parancsolták neki…
Nekem tetszik, szerintem jó úton haladsz!
VálaszTörlésVárom a folytatást. ;)
Köszönöm szépen! :)
TörlésAmint lehet hozom a folytatást :)
Folytasd
VálaszTörlésFolytatom és amint lehet fel is teszem a részt :)
TörlésIgen szerintem is, folytasd! ^^ Kíváncsi leszek a kiképzésre 3:)
VálaszTörlésFolytatom, amint lehet :)
Törlés