2017. február 23., csütörtök

Eldaryára esküszöm!

"Ahhoz, hogy az eskü varázsereje hasson, önként kell elmondanod, nem kényszerből. Nem én kényszerítelek, hogy elmondd az esküt. Azt kell elérnem, hogy el akard mondani." - Mindee Arnett
Eldarya egy furcsa hely, furcsa teremtményekkel. Ezt már megtanultam. Sok olyan döntést hoznak, ami számomra érthetetlen, de – szerintük – a népet szolgálja. Hamar rájöttem, hogy emiatt a gárdákban nagyobb rendet tartanak, mint bárhol máshol. Miiko nem engedi csak úgy kitölteni a teszteket, a három fiú pedig nagyon alaposan dolgozik az oda bekerültekkel. Nem engednek meg maguknak hibát. Ezért is dobtam majdnem egy hátast, amikor kijelentették, bekerültem a harcosok közé.
Emlékszem, egy héttel azután történt, hogy Dazar kipüfölte belőlem a legtöbb csontom, és utána még le is üvöltött, délután meg még volt pofája megszökni. Bezzeg ez reggel nem ment volna neki… Minden esetre, egy hétig mindent átvizsgáltak, hogy ki hibázhatott, mi történhetett, visszanézték a nagy kristályban a napot is. Mondhatom, amikor ez történt, akkor az összes létező Istenhez imádkoztam, hogy mentsen meg, és valamelyik meg is tette. Az a rész, amikor Dazarnál voltam, egy az egyben eltűnt. Olyan szinten, hogy olyan volt, mintha meg sem történt volna.
Egy héttel a vizsgálatok után, Kero kopogtatott az ajtómon. Annyira komoly volt, azt hittem kiderült mi történt. Már kezdtem volna szabadkozni, amikor kijelentette, hogy harcos lettem. Nos, az volt az a pillanat, amikor a fiú gyors reflexeinek hála, nem találkoztam a padlóval. Nem ájultam el, mert tudatomnál voltam, mindössze annyira megriasztott a tény, hogy elfelejtettem, hogy kell állni. Meg úgy amúgy is… Addig mindenkitől kaptam hideget-meleget – elsősorban hideget –, amiért nem öltem meg Dazart, aztán mégis betesznek a harcosokhoz. Eldarya összezavart. Nem tett jót a mentális egészségemnek.
Sajnos azonban bele kellett törődnöm az új feladatomba. Akármilyen béna is voltam, harcos lettem. Ezt pedig Miikonak, Eldarya népe előtt meg kellett erősítenie. Hogy mégis miféle indokot talált ki, hogy miért érdemlem meg eme címet, azt nem tudom. De pont emiatt érdekelt engem is! Végül is, mégiscsak egy városnyi ember előtt aláztam meg magamat.
Szóval eljött a beavatásom napja. Én, aki még a próbán is megbuktam, harcos lettem. Kész röhej. Nem tudom Eldaryában hogyan működnek a dolgok, de hogy a Földön ez nagy visszhangot váltott volna ki, abban biztos vagyok. Mindenesetre nem szóltam bele. Örültem, hogy éltem, na meg hogy nem bántottak. Továbbra is azt az elvet követtem, hogy sodródom az árral, ha meg már nem megy, majd megfulladom valahol. Felébredni úgysem fogok már, ahhoz túl sok hónap telt el. De azért egy ici-pici bolhafasznyit reménykedtem.
A saját nyögésem ébresztett fel a gondolatmenetemből. Az a rohadt fűző még azt a kicsi levegőt is kiszorította belőlem, amit néhány másodperccel azelőtt szívtam be. Tisztelem a viktoriánus nőket, akik bírták viselni. Tök idegennek éreztem magam benne. Bár nem számítottam kövér embernek, de azért mindig is volt némi feleslegem. Még az olyan egészségesen telt kategóriába tartoztam, ám ez megváltozott, ahogy elkerültem otthonról. Az úszógumim felváltották a kockák, a vállam kiszélesedett, combom megizmosodott és már muszklim is volt. Hihetetlen, hogy másfél hónap intenzív edzés, hogy megváltoztat.
Sokat sírtam, amikor megérkeztem, hisztiztem, gyenge voltam, haza akartam menni. Féltem Nevrától, féltem Miikotól, féltem mindentől. Mikor kicsi voltam, azt hittem, hogy Eldarya egy mese. Hogy apámnak nagy a fantáziája. Aztán hirtelen minden valóság lett, és én már hirtelen, nem értettem semmit.
Aztán ott álltam a tükör előtt, másfél hónappal a történtek után. Izmokat növesztettem, már nem féltem Nevrától, ha kellett a falba nyomtam, és Miikoval is szóváltásba keveredtem, ha nem tetszett, amit mondd. A mese már valóság volt. Én pedig benne voltam. Benne…
Kezem ökölbe szorult, de aztán abbahagytam. Még ez is fájt a fűzőben, ami azért kellett, hogy valami rendes ruhát adjanak rám. Mármint, szó szerint ruhát. Egy hercegnős beütésű ruhát. Narancssárga volt, csillogott és volt rajta egy öv, amin a gárdám címere volt. Alul egy kicsit szélesedett csak, így nem vesztem el benne. Ujja fátyolszerű anyagból készült, és középső ujjamra még rátudtam húzni. Cipőm egy magas sarkú volt, amit már látásból utáltam. Sosem szerettem az ilyesfajta cipőket. Inkább akkor saru vagy balett cipő.
– Remekül áll neked ez a ruha, kiemeli az izmos alakodat – csacsogott mögöttem segítőm.
Nos, igen. Egyedül nem tudtam volna abba a ruhába bújni, így Kero két segítőt is kerített nekem. Ne értsetek félre, nem vagyok egy szégyenlős fajta, bármikor levetkőzöm melltartóra bárki előtt, de ez esetben más volt, mert a ruha alá nem lehetett ilyesfajta kiegészítőt venni. Kero meg mégiscsak férfi, én meg mégiscsak nő vagyok. Szóval kedves barátom talált maga helyett két lányt, hogy segítsenek nekem felöltözni. Az egyikük Ykhar volt, egy Brownie. Nem, nem egy süti. Mit gondoltok? A Brownie egy félig valamilyen állat, félig ember. Általában a fejükön lehetett megállapítani ezt, ugyanis a fülük, illetve szarvuk, esetleg tülkük elárulta Őket. Ilyen volt Mery, aki félig kecske, félig ember volt, illetve Ykhar, aki nyúl és ember keverék volt. Továbbá segített még nekem Alajéa, aki a sellők faját erősítette. Bár igaz, egy bájitalnak hála ember lábakon járt, ennek ellenére egy-két helyen megvoltak a pikkelyei. Ő mondjuk inkább cseverészni jött, Ykhar volt az igazi segítségem.
– Nem igazán ismerek magamra benne – fordultam kicsit oldalasan, így jól láttam, hogy a fűző felnyomta az amúgy kicsi melleimet. Legalább ennyi plusz.
– Ugyan már, tök csini ez a ruci, neked meg ráadásul kifogásolhatatlan alakod van – intett le Alajéa, majd mögém lépett és a hajam kezdte átalakítani.
– Végül is, izmosabb vagyok, mint jó pár férfi a világomban, nekem aztán oly mindegy – intettem egyet. – Ilyen asszonyállat, mint én, senkinek sem kell majd.
– A Földön talán így van – lépett elém Ykhar, és sminkelni kezdett -, ám Eldaryában nagy dolog ha izmos vagy. Nézz meg engem, sovány vagyok, kicsi vagyok, még egy barátom sem volt.
– Engem viszont nagyon megnéznek a férfiak. Persze, tudom, hogy szép vagyok, de ember… Nekem normális férfi kell – szólalt meg a sellő.
Talán látványosan mosolyodtam el a kékhajú sellő kijelentésén. Egy fürdőruhához hasonló ruhát viselt, ami uszályban végződött, a mellén pedig jó nagy dekoltázs volt, amin majd kibuggyantak a mellei. Tekintélyes idomokkal rendelkezett, mit ne mondjak. Olyan D-s kosárnak néztem. Igen, tudom, lányok melleit nézegetem, de hát na, nekem kicsi van, neki nagy, hadd irigykedjek már egy kicsit!
– Biztos találsz majd egyszer valakit – szólaltam meg végül. – És te is, Alajéa.
– Ez meg miféle szöveg? – vonta fel szemét a nyúl fülű.
– A Földön mindig ezt mondják. Meg, ha szakítasz valakivel, akkor jönnek a „sok hal van még a vízben” dumával, meg a „szerelem minden sarkon ott vár”… Meg ilyenek – gondolkodtam.
– Egy kicsit butaság, de viccesnek vicces – csacsogott a sellő. – Sajnos Eldaryában nem így működnek a dolgok.
– Eel mondjuk még ünnepel házasságokat, vagy gyermek születéseket, de Vosa már nem. Úgyhogy itt még van is esélyünk fiúzni, meg minden, de a többi városban már nem igen van rá lehetőség – sóhajtott a vörös hajú Brownie. – Kész a sminked.
– És a hajad is! – tapsikolt Alajéa.
Egy pillanatra behunytam a szemem, majd ismét megnéztem magam. Annyira nem én voltam ott. Mielőtt elindultam volna túrázni, megnéztem magam a tükörben, és elégedett voltam a látvánnyal. Oké, kicsit zavart a túlsúlyom, de… De mégis, normális volt. Én voltam. Én, vagyis Anette Grace Wilson. Viszont ahogy a tükörbe néztem, már mást láttam. Egy idegent.
– Nahát, Nettie, olyan szép vagy, mint az édesanyám!
Az ajtó felé fordultam és magamra erőltettem egy mosolyt. Kero állt ott, kicsit kicicomázva, és széles mosollyal. Jól esett a bók, bár nem éreztem igaznak. Nem láttam magam szépnek olyan kigyúrt állapotban.
– Keroshane, hát ez meg miféle bók volt?! – tette csípőre a kezét Ykhar.
– Ilyet nem mondunk egy nőnek!– csapott óvatosan a fejére Alajéa.
– De miért? – fogta a fejét a fiú. – Az édesanyám egy nagyon szép nő…
Erre a jelenetre felkuncogtam. Olyan jó barátok voltak. Kero már korábban mesélt nekem Ykharról, Alajéát pedig említette, de amikor róluk volt szó, akkor rendesen áradozott. Csak a jókat tudta mondani, és ha valaki a közelben megjegyzett valami rosszat, akkor kiállt az adott lányért… Az meg már más téma, hogy amint ránéztek, elrohant. Egy igaz barát volt, és különlegesnek éreztem magam, hogy én is ilyen kapcsolatban lehetek vele.
– Mehetünk? – lépett elém Kero.
– Még van fél óránk – lepődtem meg. – Hova mennénk?
– Neked korábban ott kell lenned, hogy megbeszéljük a dolgokat – magyarázta a fiú, majd belém karolt.
– Hát, ahogy óhajtjátok – fújtam ki a levegőt, már amennyi volt a tüdőmben, majd elindultam Keroval az oldalamon.
Lassan lépdeltem Kero mellett, két okból is. Az első, hogy nem kaptam levegőt, és a ruha is kényelmetlen volt, a második pedig, hogy nem akartam menni. Nem akartam, hogy azt mondják, harcos vagyok. Nem voltam az. Nem tudtam megölni Dazart, mást miért tudtam volna? Miért lett volna indokom ölni? Egyáltalán miért kellett harcolnom? Kero azt mondta anno, hogy velem mások a terveik, de akkor mégis, miért volt erre szükség?
A kristályterembe mentünk, ahol Miiko éppen „kiselőadást” tartott. Különösebben nem csípte ki magát, csak egy rendes szoknyát húzott, illetve egy bolerót felsőjére. Mondjuk be kell vallanom, neki nem is kellett semmiféle cicoma, anélkül is szép volt. Halvány bőr, semmi ránc, tökéletes testalkat, gyönyörű, egyenes haj és a szemei…
– Miiko, megjöttünk! – szólalt meg mellettem határozottan Kero.
A kitsune csak ekkor fordult felénk. Összevontam a szemöldökömet. A szemei furcsák voltak. Legalábbis a tekintete. Nem volt olyan feltűnő, de én már valahol láttam korábban, és pont ezért szúrta ki majdnem az enyémeket. De mikor és miért…? Miiko biztos észrevette, hogy bámulom, mert megszűntette velem a szemkontaktust.
– Köszönöm, Kero – biccentett a nő, majd ismét rám pillantott. – Jobb, ha tudsz pár dolgot, mielőtt elkezdődne. Figyelsz?
A kérdésre biccentettem, majd kihúztam magam. Miiko nagyon komoly volt. Komolyabb, mint általában. Olyan volt, mint aki rejtegetni akar valamit. Talán félelmet? Á, viccnek is rossz. Mondjuk, ha engem akarnak harcosnak, nem is csodálom, hogy retteg.
– Nem Kero oldalán fogsz bevonulni – zökkentett ki Miiko.
– Miért? – lepődtem meg teljesen.
– Ő az eskütételednél segédkezik majd. Egyszerre nem válhat ketté, arra senki sem képes – tette csípőre a kezét a róka.
– És akkor most egyedül kell bevonulnom? De… De akkor mi…? – kezdtem habogni, de Miiko leintett.
– Yahiko kísér be – bólintott egyet.
– Yahiko? – emeltem meg a tekintetem.
– Az én volnék! – kiáltott valaki mögülem.
Kíváncsian fordultam meg és azonnal belém hasított a felismerés. Ketten fogták le aznap Keenort… Chrome és egy másik fiú. Ahogy ránéztem tudtam, hogy Ő volt a másik. Szinte kiköpött Chrome volt, narancssárga szemek, világos bőr, kipirult kerekded arc, farkas farok és fülek, csak annyi különbséggel, hogy az Ő haja vörös volt és alul fekete. Hosszú ideje voltam már Eldaryában, de ezekkel a fiúkkal még nem találkoztam. Bár, ahogy utólag megtudtam, Ők évek óta az Árnyék gárdát erősítik, vagyis nem igen kerülhettem volna kontaktusba velük.
– Te biztos Nettie vagy – lépett elém. – Már többször is találkoztunk, de csak futólag. Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk – mosolyodott el.
– Szia – biccentettem illedelmesen, majd kezet nyújtottam, hogy üdvözöljem, de Ő lehajolt és egy csókot nyomott kézfejemre.
Ideges lettem, és biztos pirultam vagy két árnyalatot. Nem tudtam, hogy mit is kellene neki mondanom. Annyira furcsa volt az egész, hisz még sosem kaptam kézcsókot. Vagyis, de, mert Nevra próbálkozott, de arcon rúgtam és utána nem ismételte meg többször a manővert. Yahiko viszont más volt. Éreztem, hogy Ő tényleg illemből teszi ezt. Egy középkori történet részesének éreztem magam.
– Mindent elmondok amire szükséged lesz, gyere! – kezdett finoman maga után húzni. – Majd jövünk, ha következünk, Miiko!
– Benned ilyen téren jobban megbízom, mint a bátyádban – bólintott a kitsune.
– Héj! Tisztában vagytok vele, hogy itt vagyok? – háborodott fel Chrome.
Nyikkanásnyi időm nem maradt, már közrefogott a két fiú és indultunk is ki a teremből. Nem is igazán értettem, hogy akkor miért is hívtak be, ezt elmondhatták volna kint is, de már megtanultam, hogy Miiko elég sokszor nem százas, ennek ellenére a szava szent és sérthetetlen. Végül is, a legtöbb „nagy hatalmú” a Földön is egy idióta. Bár ott többen vannak és akadnak kivételek.
– Na, szóval – álltunk meg a folyosón és Yahiko szembe fordult velem. – Az elején Miiko bemutat mindenkit. Ezután elmondja, hogy miért gyűltünk ma össze, azután pedig beviszünk téged, esküt teszünk, aztán kihozunk. Rendben?
– Ezt aztán tömören összefoglaltad – bólintottam, majd kihúztam magam. – És esküt teszünk? Mert hogy…?
– Mi is ma tesszük le az eskünket – szólalt meg Chrome. – Tudod, itt spórolni kell az ilyen ünnepségekkel!
– Illetve ha elájulnál a vértől, akkor kivihessünk az ölünkben – folytatta Yahiko.
– Milyen vértől? – kérdeztem rá ijedten.
– A véreddel kell esküdnöd – közölte tök természetesen Chrome. – Tudod, felvágod a tenyered és utána megesküdsz. Szépen összevérezed a ruhádat meg hasonlók – vont vállat.
Csak egy nagyot sóhajtottam. Úgy őszintén, a fene sem vágyott erre. Felvágni a tenyerem és vérszerződést kötni… És utána hogy fogom fogni a fegyveremet? Egyáltalán miért szükséges ez? Nem éreztem magam elég jónak. Esküt tenni? Harcolni egy idegen világért? Na és értem ki harcolna? Fájt a gondolat, hogy hiába leszek harcos, nem érdeklem többé Őket. Úgy éreztem, hogy egy senki vagyok Eldaryában.
Lehajtottam a fejem és lassan ballagtam a két fiú között. Én csak egy ember voltam. Egy kis nyikhaj senki. Megbuktam a próbán. Mégis mit vártak tőlem? Hogy ha bekerülök a harcosok közé, majd megváltozom? Úgy éreztem ez lehetetlen. Úgy éreztem, idióták vesznek körül.
XxXxXxXxXxXxXxXxX
A számat lerágtam, ujjaimról a bőrt lekapartam és egyre jobban fájt a hasam. Ott álltam az ajtó előtt. Odabenn már Miiko jó negyed órája beszélt valamiről, én pedig vártam hogy bemehessek. Chrome és Yahiko egy percre nem hagytak magamra, próbáltak viccelődni, bökdöstek és piszkáltak, hogy beszéljek és mosolyogjak, de nem tudtam. Egy olyan helyzet előtt álltam, ahonnan nem futamodhattam meg… Akármennyire is akartam. Nem éreztem kész magam rá… Féltem az eskütől… Féltem, hogy elrontok valamit.
Már csak arra eszméltem, ahogy a két fiú megindul velem. Annyira elkalandoztam, hogy nem hallottam a nevemet. Próbáltam kihúzni magam és előre nézni, hogy némi magabiztosságot sugalljak, de ahogy megláttam a kint várakozó tömeget, legszívesebben csak elájultam volna. Az egy dolog, hogy sokan voltak a harcnál, de hogy az eskütételnél vagy kétszer annyian… De lehet háromszor is.
Egyszerűen nem mertem ezek után oldalra pillantani, csak magam elé, ahol Miikot láttam, de még Ő is biztatóbb volt, mint a tömeg. Azonban biztos látta rajtam, hogy mire gondolok, mert szigorúan kezdett figyelni. Mindjárt szimpatikusabb lett a tömeg!
Ekkor Yahiko és Chrome elengedett és kicsit odébb álltak. A szívem kihagyott egy ütemet. Olyan védtelennek éreztem magam ebben a pillanatban… A szívem kalapált. Ugyanakkor előtört belőlem valami gyerekes kíváncsiság is. Hamar felismertem az érzést. Természetes izgalom. Az a fajta, amit a gyermekek éreznek valami nagy ünnep, vagy fellépések előtt. A tömeg, a feldíszített terem, és a kiöltözött emberek… Mind-mind felcsigáztak annyira, hogy izguljak.
– Valkyon Pergolor! Nevra Lafayette! – Miiko végigtekintett az említett gárdavezéreken, mire előrébb léptek és vigyázzba vágták magukat.
– Igenis!
– Azt a feladatot kaptam, hogy tegyétek próbára az újoncokat. Vizsga keretében mérjétek fel, hogy alkalmasak-e Eel szolgálatára. – Ekkor Miiko tartott egy kis szünetet. A fáklyák fényében, s teljes harci díszben még tekintélyt parancsolóbb volt. – Kérdezlek most benneteket. Alkalmasnak találtátok az előttetek felsorakozott három újoncot a szolgálatra?
– Alkalmasnak találtuk!
Valkyon és Nevra teljesen egyszerre feleltek. Határozottan és fegyelmezetten. Úgy őszintén, az egész olyan érzés volt, mint egy kedves simogatás. Valkyon alkalmasnak talált engem… Engem, aki nem tudta megölni azt, akit meg kellett volna. Szívem hevesebben vert és egyre jobban feloldódtam.
Miiko ismét egy kis szünetet tartott, majd újra felnézett és tekintetét a miénkbe fúrta. Határozott volt, de mégis… Még mindig ott motoszkált benne az a furcsa fény, amit korábban láttam… De még mindig nem jutott eszembe, hogy mi az.
– Őrző… Nem csak egy szó, vagy cím. Ez egy életforma. Ez nem szakma, amit kitanulhattok és ha egyszer kiöregedtek, leteszitek az igát. Nem. Őrzőnek lenni kötelesség, áldozat és szolgálat. Nem csupán a tudásotokat, hanem szíveteket, lelketeket és testeteket és életeteket ajánljátok fel a menedéknek, minden benne élő emberének és a Kristálynak. Ti most, kik itt álltok szeretteitek, családotok és barátaitok körében – tárta szét a karjait a kitsune, majd folytatta. – Ti mind önként veszitek a vállatokra ezt a terhet. Nem fogok nektek hazudni – bólintott egy kicsi, majd folytatta. – Őrzőnek lenni néha nagyon nehéz. Rengeteg lemondás, rengeteg áldozat és rengeteg fájdalom. Nagyon sokszor lesztek olyan helyzetben, amikor úgy érzitek, hogy nincs helyes út, amikor úgy érzitek, nem bírjátok tovább. De nem adhatjátok fel! Nem léphettek csak úgy ki. Mert aki egyszer őrző lett, az örökké őrző lesz.
Ekkor tekintetem a terem jobb sarkába terelődött. Ott álltak az Obszidián gárda tagjai. A gárda, amibe tartozom… A csapat, ahova hamarosan kerülök. Éreztem, ahogy Miiko szavai egyre jobban feltüzelnek. Mire észbe kaptam, már teljesen a hatalmába kerített. Őrző leszek…
– Éppen ezért, hogy eme nehéz időket átvészeljétek, adunk nektek valamit… - szólalt meg újra Miiko.
Ekkor Ykhar lépett elő Miiko mögül, majd hozzánk sietett. Először Chromehoz, majd hozzám és végül Yahikohoz. Tenyerembe pillantottam az ajándékomra. Egy kis darab volt a Kristályból. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. A Kristály állítólag nagy veszélyben volt, mégis képesek voltak három darabot letörni belőle, és…
– Ezeket a darabokat maga a Kristály ajánlotta fel – szólelt fel ismét a kitsune. – Egy kisdarab belőle, egy kis darab a bizalmából. Egy emlék arra, ha távol lennétek, akkor is tudjátok, hova valóak vagytok. Most pedig vegyétek át ezeket az ezüst tőröket!
Nem sokkal később már egy másik lány állt előttem, majd bátorítóan mosolyogva átnyújtotta a kis fegyvert. Elmosolyodtam rajta. Olyan kis pici volt, akár egy kés, de gyönyörűen megformálták. Rúnák voltak belevésve, tűélesre volt élezve és csak úgy ragyogott a fényben. Tudtam mi következik.
– Aláírásotokkal már a gárdába jutásotok után megfogadtátok a szabályokat. Most azonban véretekkel esküdjetek is meg rá. Esküdjetek Eel-re. Esküdjetek a Kristályra. Esküdjetek Eldaryára!
A felharsant kiáltásra mindenki egyenesbe vágta magát. Annyira hihetetlen volt az egész. Én… Én épp készültem a véremmel esküdni. És hiába voltunk több ezren a teremben, a légy zümmögését nem lehetett hallani.
– Vágjátok meg a baltenyereteket, mondjátok a neveteket, gárdátokat és ismételjétek utánam az esküt. Ne feledjétek, véretekkel esküsztök, s az esküszegőnek halál jár!
Nyelnem kellett egyet. A véremmel esküdtem Eldaryára… Egy idegen világra. Tudtam, innen nincs többé visszaút. Éreztem, hogy kezem megremeg, de ennek ellenére a bal tenyeremhez tartottam, mint a két fiú. Ekkor Miiko bólintott, és elkezdődött.
– Én, Chrome Nanook, Árnyék gárdás!
– Én, Anette Grace Wilson, Obszidián gárdás! – hasítottam bele tenyerembe, amiből azonnal kibuggyant a vérem, ám a lelkesedéstől alig éreztem a vele járó fájdalmat.
– Én, Yahiko Nanook, Árnyék gárdás! – zárta a sort a másik fiú, majd várakozóan néztünk Miikora.
Miiko ekkor maga elé emelte bal kezét, mi pedig követtük a példáját. Hármunk vére lassan csöpögött az aranyló padlóra.
– Véremmel ünnepélyesen esküszöm – kezdte a lány, mi pedig követtük. – Testem pajzs lesz, mely védi a védtelent, s testem fegyver lesz, mely elűzi a fegyvert. Minden tudásom Eel védelmére fordítom, s ha kell, halálommal is szolgálom a menedéket. Gárdám titkait ismerem, és őrzöm. Mindenkori vezetőnek hűséggel és engedelmességgel tartozom. Bajtársaimra testvérként tekintek, míg az esküt szegőre árulóként.
Nem is fogtam fel, ahogy a szám formálja a szavakat. Egyszerűen csak mondtam, és komolyan is gondoltam. Volt valami az egészben… Valami különleges. S ez elég volt ahhoz, hogy hirtelen megváltozzon a véleményem Eel-ről, és véremmel esküdjek fel rá. Szívem hevesen kalapált és el sem akartam hinni az egészet. Másfél hónapja még csak egy átlagos diák voltam, ekkor pedig vérrel esküdő őrző… Mint egy mese.
Ekkor Kero lépett elém a nagykönyvvel, melyet egyszer már aláírtam. Rá kellett cseppentenem a vérem a korábbi szignómra, megerősítve, hogy esküt tettem. Igyekeztem minél óvatosabban tenni, hogy a vér ne lepje be az egész lapot, és nagy nehezen sikerült is csak az aláírásra cseppentenem. Ekkor a papír egy picit megvillant, majd a nevem mellett egy narancssárga ékkő jelent meg és csak úgy ragyogott… Ez jelentette azt, hogy őrző lettem. Ez tette hivatalossá őrzőségem.
Úgy éreztem, hogy hatalmas utat jártam be. Elvégre, ha jobban belegondolunk másfél hónap egy idegen világba… Hosszas edzések, csaták és kemény vizsga. Azt hittem mind ez elég ahhoz, hogy azt mondjam, hosszú utat jártam be. Ám ekkor döbbentem csak rá igazán, hogy ez nem igaz. Mert az igazi utazás csak most kezdődik…
XxXxXxXxXxXxXxXxX
Mosolyogva fogtam össze a hajam. Az első napom volt hivatalosan is gárdatagként. Nem is értettem miért mosolygok, hisz annyira nem akartam ott élni, ekkor mégis… Izgatott lettem a tudattól. Talán végre beletörődtem. Nem mondtam le továbbra sem arról, hogy egy nap hazamegyek, de… De egyelőre csak egy álom volt. Valahol reméltem, hogy egy nap beteljesül.
Megigazítottam magamon a felsőmet és végignéztem magamon. Előttem már az új Nettie állt. Nem találtam már magamban azt a lányt, aki anno idekerült. Új ember lettem. Már sokkal másabb értékrenddel rendelkeztem, mint anno. Annyira hihetetlen volt, hogy mennyit változtam. Ekkor kezem az övemre kötött kristályhoz ért. Bár medálnak volt kialakítva, én inkább az övemre kötöttem. Az Obszidián gárdások sosem hordhattak kiegészítőket, így kreatívan kellett elhelyeznünk a kristályt. Én így oldottam meg, felkötöttem a tőröm mellé.
Ezután a bal tenyeremre pillantottam. Puha géz takarta a sebet, melyet előző nap hagytam ott. Egy enyhe csípős fájdalmat éreztem onnan, de annyira nem volt vészes. A hosszas edzések után, és az ott szerzett sérülések után, egy ilyen vágás már semmi sem volt nekem. Irritálni mondjuk irritált, de igyekeztem nem foglalkozni vele.
Lassan elfordulva a tükörtől Rose táljához léptem és megetettem. Familiárisom éppen az ágyamon pihent, nem sokkal korábban tért vissza egy felderítő küldetésről. Ez volt az Ő dolguk Eldaryában, hogy így segítsék gazdájukat. Ilyen felfedezőutakról hozhattak vad familiárisokat, azoknak élelmet, csalikat a befogásukhoz és kisebb ruhadarabokat. Nekem például Rose nagyon sok virágos karkötőt szerzett, és nem akarom tudni, hogy honnan.
Miután mindennel kész voltam, kiléptem a szobámból és bezártam az ajtót. A kert felé kezdtem futni, úgy beszéltem meg Chromeal és Yahikoval, hogy ott találkozunk és onnan indulunk a dolgunkra. Igazából alig vártam azt, hogy megismerkedjek a harcosokkal…
– Nézd már, csak megérkezett! – kiáltott már messziről Chrome.
– Bocsánat – lihegtem, ahogy odaértem. – Elkalandoztam.
– A lényeg, hogy itt vagy – mosolyodott el Yahiko.
– Túl elnéző vagy, tesó – nyögött egyet Chrome.
Én csak mosolyogtam rajtuk. Mindig is szerettem volna egy testvért, de sosem adatott meg. Bár sokszor úgy éreztem, hogy valahol van egy testvérem a nagyvilágban, de… hát na, mindenki tudja, hogy ez hülyeség. Ez a valóság, nem pedig „A két Lotti”.
– Mehetünk? – ugrott fel Yahiko.
– Felőlem igen – mosolyodtam el.
– Várjatok! Itt jön Schwarz! – kiáltott Chrome és az ég felé mutatott.
Felpillantottam és meglepődtem az előttem nem sokkal landoló lényen. Olyan volt, mint egy denevér, szürke és zöld volt a nyelve, meg a fülei belseje… de a szárnyai nem olyanok voltak, mint a rendes denevérnek. Lepkeszárnyai voltak. Bár nem tudom min lepődtem meg, amikor nemrégiben háromfejű macskát sétáltattak mellettem, illetve az én familiárisomnak méteres nyelve volt…
– Ne már, hogy csak virágkarkötőt hoztál, Schwarz! – nyögött fel a fiú, mire én és Yahiko és felvihogtunk.
– Nézd a jó oldalát, legalább megy a szemedhez – röhögött a tesója.
– Nagyon vicces – forgatta meg a szemeit Chrome. – Na, menj még egy küldetésre a tengerpartra. Keress valami értékeset!
Mosolyogva néztem a kis teremtményt, ahogy szárnyra kap, majd elindul a kijelölt útvonal felé. Mennyivel könnyebb dolga volt, mint szegény Rosenak. Rose a térdig érő fűben – ha nem magasabban – közlekedett, szó szerint árkon-bokron át, Schwarz pedig csak elrepült.
Ekkor hangos kiabálás csapta meg a fülünket. Mintha embertömeg érkezett volna. A fiúkkal egymásra néztünk, majd előre szaladtunk. A kíváncsiság nagyúr, már megtanultam. Amikor előre értünk, akkor döbbenetemben földbegyökerezett a lábam. Embertömeg érkezett, igen. De… Nem úgy, ahogy én gondoltam. Én kereskedőkre gondoltam, vagy valami vándorcirkusz szerűségre, ez azonban más volt. Sokkal másabb…
… Ezek az emberek menekültek voltak.
Szekereket húztak, azokon gyerekek és idősek utaztak, valamint néhány csomag, vagy élelem. Az emberek koszosak voltak, s mind úgy tűntek, mint akik betegek. Soványak voltak, arcuk beesett és olyan fehérek voltak, mint a fal. Egyszerűen csak nem tudtam hova tenni a dolgot. Oké, Eldarya nem volt makulátlan, ez tény, de mégis… Eddig egész mesebeli volt… Ez a látvány pedig egyenesen horrorisztikus. A keserű valóság.
– Ez most… Ez most mi? – nyöszörögtem.
– Bekövetkezett amitől régóta tartottunk.
A hangra azonnal megfordultam és szembe találtam magam Miikoval. Tekintete határozott volt, mégis homályos. Én pedig valahol egyre tisztább képet kaptam az egészről.
– Mi történt? – kérdeztem halkan, mire a kitsune csak sóhajtott.
– Vosa elesett – nézett a szemeimbe a lány.
Ekkor pedig összeállt a kép. Miiko minél hamarabb leakarta tetetni velünk az esküt, mert létszámhiányban szenvednek a gárdák. A gárdák, melyek innentől több embert védenek. És Miiko ezt tudta. Bele volt írva a tekintetébe. A tekintete… Melyben keveredett a csalódottság és a reményveszteség…
~O*O~
Megtelt szekerek zötykölődtek a poros úton. Némelyiken emberek, némelyiken holmik utaztak. Akik sétáltak, már a cipőiket eljárták. Messzi utat tettek meg. Miután hazájuk elpusztult, először Zilánál kerestek menedéket, ám az hamar betelt, így kénytelenek voltak tovább menni. Nem egy embert veszítettek el útközben.
A betegek, az idősek és a gyerekek nehezen viselték a hosszú utat. Ám nem volt megoldható, hogy mindegyikük szekérre üljön. Volt egy idő, amikor váltogatták egymást az utazók, ám elérkezett az a pillanat, amikor már nem volt megvalósítható. Nem egy kisgyereknek kellett szüleik mellett végigjárni a durva és veszélyes utakat.
Az érkezés, megkönnyebbülést hozott. Élelmük szinte teljesen elfogyott, vizük már nem is maradt érkezésre. Ám ennél fontosabb volt, hogy tudták, biztonságban vannak. Nem mindenki fért be a házakhoz, nem mindenki kapott szobát, így volt, akinek sátorban kellett aludnia. Ám még így is jobb volt, mint a falon kívül a vadonban…
Keenor fejére hajtott kapucnival haladt az emberek között. Felfordult a gyomra az egésztől… De leginkább Ginzontól. Ő tette ezt velük. Ő vette el az otthonukat. Ő tette Őket nincstelenné. Ökölbe szorult a keze. Legszívesebben bemosott volna egyet annak az idiótának. Nem vágyott másra, csak békére. De az idióta nővére még ezt sem tudta elintézni. Csak átkozott emberi fattyakat tudott pátyolgatni és…
Babasírásra lett figyelmes. Oldalra pillantott és egy kis családot talált. Egy férfit… egy nőt… és egy kisbabát. Keenor torkában gombóc keletkezett. Egy ilyen pici baba túlélt egy ilyen hosszú utat. S még csak szállásuk sem volt, sátorban laktak. A Kitsune maga sem tudta mi vezérli, egyszerűen csak közelebb ment a párhoz. Amikor már csak pár lépésre volt, akkor megállt és figyelte Őket. Fiatalok voltak. Előttük állt az élet. Életet adtak egy gyermeknek, akinek… Nem is lehet igazi élete. Menekülés és bujdosás… Ez nem élet.
– Nagyon aranyos kisbaba – szólalt meg hirtelen, mire a szülők elmosolyodtak. – Mi a neve?
– Hope – szólalt meg az anyuka. – Mindent elvehetnek tőlünk, de a reményt nem… És ezt Ő adta vissza nekünk. Innen kapta a nevét.
A fiatal kitsune szeme megtelt könnyekkel, miközben a családod nézte. Remény… A menekültek utolsó értéke. Reménykedni az életben… Reménykedni a jobban…

Keenor nem hitt benne. Ő már csalódott és vesztett, hiába reménykedett. S ezért is sajnálta Őket annyira. Mert Ő tudta, hogy amíg nem győzik le Ginzont, addig a remény francot sem ér. A semmiért meg nem éri meg reménykedni.

9 megjegyzés:

  1. Reméltem, hogy lesz folytatás, és most, hogy ez bekövetkezett, csak annyit tudok mondani, hogy csodálatos, csak így tovább. ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsánat a hosszas várakozásért. A folytatással megpróbálok jobban igyekezni :D

      Törlés
  2. legyen mégtöbb ilyen jó rész.

    VálaszTörlés
  3. Tegnap olvastam eloszor a blogod es oszinten szolva az elozo eldaryas blog utan kesz feludules volt. Imadtam... foleg ahogyan megformazod a jatek alapjan a karaktereket. Mondanom sem kell hogy Nevra... jaj Nevra draga... hat konkreta leestem a szunyogos resznel. Eszmeletlen jo humorod van es ahogyan kitalalod a toltelek sztorikat amiket nem tudunk meg a jatekban. Isteni!!
    Remelem hamar hozod a kovetkezo reszt mert belehalok a varakozasba. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm szépen kedves szavaidat, nagyon jól esnek :) Örülök, hogy tetszik a történetem :)
      Tudod, ezt még jóval Eldarya előtt kezdtem írogatni, de mivel hasonló az alapsztori, meg az Eldarya, így összevontam és lett belőle fanfiction. Így került bele Yahiko vagy Keenor. De ha már így fanfiction lett, igyekszem a szereplőknek hasonló személyiséget adni, mint ahogy ChiNoMiko teszi :) Igyekszem a folytatással :)

      Törlés
  4. Szia!

    Ez lett a kedvenc fanfiction-om!(Sőőőt megmerem kockáztatni,hogy az eredetinél is jobb! :) )
    Nagyon jól írsz!Nettie tényleg úgy reagál mint ahogy valószínűleg reagálna egy normàlis ember,vagy legalább is aki azt hiszi magáról,hogy az...:)
    Amelett,hogy kibaszott jó a történeted(már bocsánat :D ),nagyon választékosan,jól érthetően fogalmazol ami még jobbá teszi az egészet..Mert annál rosszabb nincs,hogy jó lenne a történet de az író nem tudja kifejezni magát ezért az egész mehet a levesbe...

    Na szóval 100 szónak is egy a vége,a történeted Szuper és nagyon várom a folytatást! Persze tiszteletben tartom,hogy idő mire megírod.. :)
    De megéri várni!

    ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm szépen! Jól esik ilyeneket olvasni :) Bár azt írtad, hogy remekül vázolom a szereplő érzelmeit, mai napig mumusom ezt jól leírni :D Úgyhogy még messze nem olyan jó, mint kellene, de örülök, hogy mindenkinek tetszik ^^
      A szókincsem meg igyekszem fejleszteni, mert a régi irományaimtól megtudnék fejelni valamit :D

      Köszönöm kedves szavaid, ha minden úgy megy, ahogy akarom, ebben a hónapban folytatás :)

      Törlés
  5. Szia!
    Régóta követem már a sztori(ai)d, és most pár év elteltével újra olvastam ezt is. Viszont el kell, hogy mondjam, hogy sikerült ugyanúgy, ha nem jobban lenyűgöznöd vele, mint régebben! :D
    Az alapkoncepció közepes, a másik világba átkerült lány esete klasszikus, mégis sikerült újszerű köntösben elénk tárnod! A karater ábrázolások az esetek töppségében remekek. Nincs két ugyanolyan szereplő, főként kliséktől mentesen vannak megalkotva. A szóhasználatod egészen jó. A szabad nyelvezttől csak kreatívabb lesz és Nettie humor bombáitól csak még sokoldalúbbá válik a karakter. A tájleírás a főépülettől eltekintve lehetne gazdagabb. Az olvasó szeretne több mindent megtudni a környezetéről, ami többől áll, mint hogy van egy Cseresznyefa és egy erdő. A csata jelenetek koeográfiája valóságosnak hat, az olvasó beleélheti magát a küzdelembe. Maga Nettie pedig az egyik kedvenc Női karakteremmé vált. :3 Empatikus, sok oldalú, foglalkozik a barátaival és környezetével, általában hamarabb, mint saját magával..., ami sokszor bajba is sodorja. Viszont hamar feltalálja magát, nagyon ritkán hezitál, a belsővívódásai pedig nagyon élet szerűek. Hatalmas karakter fejlődésen ment keresztül. Talán túl nagyon is... a gyors alkalmazkodás ugyan benne van a természetében, de kb. másfél/két hónap leforgása alatt ennyi mindenen átmenni soknak hat nekem egy kicsit, de ez csak az én véleményem, nem pedig tény. :D Mindezekből pedig az jön le nekem, hogy nagyon összeszedetten és céltudatosan írsz!
    Alig várom a folytatást, ne húzd sokáig légyszi (!), addig is minden jót! :D
    Üdv,
    V

    VálaszTörlés