"Ahhoz, hogy az eskü varázsereje hasson, önként kell elmondanod, nem kényszerből. Nem én kényszerítelek, hogy elmondd az esküt. Azt kell elérnem, hogy el akard mondani." - Mindee Arnett
Eldarya egy furcsa hely, furcsa teremtményekkel. Ezt
már megtanultam. Sok olyan döntést hoznak, ami számomra érthetetlen, de –
szerintük – a népet szolgálja. Hamar rájöttem, hogy emiatt a gárdákban nagyobb
rendet tartanak, mint bárhol máshol. Miiko nem engedi csak úgy kitölteni a
teszteket, a három fiú pedig nagyon alaposan dolgozik az oda bekerültekkel. Nem
engednek meg maguknak hibát. Ezért is dobtam majdnem egy hátast, amikor
kijelentették, bekerültem a harcosok közé.
Emlékszem, egy héttel azután történt, hogy Dazar
kipüfölte belőlem a legtöbb csontom, és utána még le is üvöltött, délután meg
még volt pofája megszökni. Bezzeg ez reggel nem ment volna neki… Minden esetre,
egy hétig mindent átvizsgáltak, hogy ki hibázhatott, mi történhetett, visszanézték
a nagy kristályban a napot is. Mondhatom, amikor ez történt, akkor az összes
létező Istenhez imádkoztam, hogy mentsen meg, és valamelyik meg is tette. Az a
rész, amikor Dazarnál voltam, egy az egyben eltűnt. Olyan szinten, hogy olyan
volt, mintha meg sem történt volna.
Egy héttel a vizsgálatok után, Kero kopogtatott az
ajtómon. Annyira komoly volt, azt hittem kiderült mi történt. Már kezdtem volna
szabadkozni, amikor kijelentette, hogy harcos lettem. Nos, az volt az a
pillanat, amikor a fiú gyors reflexeinek hála, nem találkoztam a padlóval. Nem
ájultam el, mert tudatomnál voltam, mindössze annyira megriasztott a tény, hogy
elfelejtettem, hogy kell állni. Meg úgy amúgy is… Addig mindenkitől kaptam
hideget-meleget – elsősorban hideget –, amiért nem öltem meg Dazart, aztán
mégis betesznek a harcosokhoz. Eldarya összezavart. Nem tett jót a mentális
egészségemnek.
Sajnos azonban bele kellett törődnöm az új
feladatomba. Akármilyen béna is voltam, harcos lettem. Ezt pedig Miikonak,
Eldarya népe előtt meg kellett erősítenie. Hogy mégis miféle indokot talált ki,
hogy miért érdemlem meg eme címet, azt nem tudom. De pont emiatt érdekelt engem
is! Végül is, mégiscsak egy városnyi ember előtt aláztam meg magamat.
Szóval eljött a beavatásom napja. Én, aki még a
próbán is megbuktam, harcos lettem. Kész röhej. Nem tudom Eldaryában hogyan
működnek a dolgok, de hogy a Földön ez nagy visszhangot váltott volna ki, abban
biztos vagyok. Mindenesetre nem szóltam bele. Örültem, hogy éltem, na meg hogy
nem bántottak. Továbbra is azt az elvet követtem, hogy sodródom az árral, ha
meg már nem megy, majd megfulladom valahol. Felébredni úgysem fogok már, ahhoz
túl sok hónap telt el. De azért egy ici-pici bolhafasznyit reménykedtem.
A saját nyögésem ébresztett fel a
gondolatmenetemből. Az a rohadt fűző még azt a kicsi levegőt is kiszorította
belőlem, amit néhány másodperccel azelőtt szívtam be. Tisztelem a viktoriánus
nőket, akik bírták viselni. Tök idegennek éreztem magam benne. Bár nem
számítottam kövér embernek, de azért mindig is volt némi feleslegem. Még az
olyan egészségesen telt kategóriába tartoztam, ám ez megváltozott, ahogy
elkerültem otthonról. Az úszógumim felváltották a kockák, a vállam
kiszélesedett, combom megizmosodott és már muszklim is volt. Hihetetlen, hogy
másfél hónap intenzív edzés, hogy megváltoztat.
Sokat sírtam, amikor megérkeztem, hisztiztem, gyenge
voltam, haza akartam menni. Féltem Nevrától, féltem Miikotól, féltem mindentől.
Mikor kicsi voltam, azt hittem, hogy Eldarya egy mese. Hogy apámnak nagy a
fantáziája. Aztán hirtelen minden valóság lett, és én már hirtelen, nem
értettem semmit.
Aztán ott álltam a tükör előtt, másfél hónappal a
történtek után. Izmokat növesztettem, már nem féltem Nevrától, ha kellett a
falba nyomtam, és Miikoval is szóváltásba keveredtem, ha nem tetszett, amit
mondd. A mese már valóság volt. Én pedig benne voltam. Benne…
Kezem ökölbe szorult, de aztán abbahagytam. Még ez
is fájt a fűzőben, ami azért kellett, hogy valami rendes ruhát adjanak rám.
Mármint, szó szerint ruhát. Egy hercegnős beütésű ruhát. Narancssárga volt,
csillogott és volt rajta egy öv, amin a gárdám címere volt. Alul egy kicsit
szélesedett csak, így nem vesztem el benne. Ujja fátyolszerű anyagból készült, és
középső ujjamra még rátudtam húzni. Cipőm egy magas sarkú volt, amit már
látásból utáltam. Sosem szerettem az ilyesfajta cipőket. Inkább akkor saru vagy
balett cipő.
– Remekül áll neked ez a ruha, kiemeli az izmos
alakodat – csacsogott mögöttem segítőm.
Nos, igen. Egyedül nem tudtam volna abba a ruhába
bújni, így Kero két segítőt is kerített nekem. Ne értsetek félre, nem vagyok
egy szégyenlős fajta, bármikor levetkőzöm melltartóra bárki előtt, de ez
esetben más volt, mert a ruha alá nem lehetett ilyesfajta kiegészítőt venni.
Kero meg mégiscsak férfi, én meg mégiscsak nő vagyok. Szóval kedves barátom
talált maga helyett két lányt, hogy segítsenek nekem felöltözni. Az egyikük
Ykhar volt, egy Brownie. Nem, nem egy süti. Mit gondoltok? A Brownie egy félig
valamilyen állat, félig ember. Általában a fejükön lehetett megállapítani ezt,
ugyanis a fülük, illetve szarvuk, esetleg tülkük elárulta Őket. Ilyen volt
Mery, aki félig kecske, félig ember volt, illetve Ykhar, aki nyúl és ember
keverék volt. Továbbá segített még nekem Alajéa, aki a sellők faját erősítette.
Bár igaz, egy bájitalnak hála ember lábakon járt, ennek ellenére egy-két helyen
megvoltak a pikkelyei. Ő mondjuk inkább cseverészni jött, Ykhar volt az igazi
segítségem.
– Nem igazán ismerek magamra benne – fordultam
kicsit oldalasan, így jól láttam, hogy a fűző felnyomta az amúgy kicsi
melleimet. Legalább ennyi plusz.
– Ugyan már, tök csini ez a ruci, neked meg ráadásul
kifogásolhatatlan alakod van – intett le Alajéa, majd mögém lépett és a hajam
kezdte átalakítani.
– Végül is, izmosabb vagyok, mint jó pár férfi a
világomban, nekem aztán oly mindegy – intettem egyet. – Ilyen asszonyállat,
mint én, senkinek sem kell majd.
– A Földön talán így van – lépett elém Ykhar, és
sminkelni kezdett -, ám Eldaryában nagy dolog ha izmos vagy. Nézz meg engem,
sovány vagyok, kicsi vagyok, még egy barátom sem volt.
– Engem viszont nagyon megnéznek a férfiak. Persze,
tudom, hogy szép vagyok, de ember… Nekem normális férfi kell – szólalt meg a
sellő.
Talán látványosan mosolyodtam el a kékhajú sellő
kijelentésén. Egy fürdőruhához hasonló ruhát viselt, ami uszályban végződött, a
mellén pedig jó nagy dekoltázs volt, amin majd kibuggyantak a mellei.
Tekintélyes idomokkal rendelkezett, mit ne mondjak. Olyan D-s kosárnak néztem.
Igen, tudom, lányok melleit nézegetem, de hát na, nekem kicsi van, neki nagy,
hadd irigykedjek már egy kicsit!
– Biztos találsz majd egyszer valakit – szólaltam
meg végül. – És te is, Alajéa.
– Ez meg miféle szöveg? – vonta fel szemét a nyúl
fülű.
– A Földön mindig ezt mondják. Meg, ha szakítasz
valakivel, akkor jönnek a „sok hal van még a vízben” dumával, meg a „szerelem
minden sarkon ott vár”… Meg ilyenek – gondolkodtam.
– Egy kicsit butaság, de viccesnek vicces –
csacsogott a sellő. – Sajnos Eldaryában nem így működnek a dolgok.
– Eel mondjuk még ünnepel házasságokat, vagy gyermek
születéseket, de Vosa már nem. Úgyhogy itt még van is esélyünk fiúzni, meg
minden, de a többi városban már nem igen van rá lehetőség – sóhajtott a vörös
hajú Brownie. – Kész a sminked.
– És a hajad is! – tapsikolt Alajéa.
Egy pillanatra behunytam a szemem, majd ismét
megnéztem magam. Annyira nem én voltam ott. Mielőtt elindultam volna túrázni,
megnéztem magam a tükörben, és elégedett voltam a látvánnyal. Oké, kicsit
zavart a túlsúlyom, de… De mégis, normális volt. Én voltam. Én, vagyis Anette
Grace Wilson. Viszont ahogy a tükörbe néztem, már mást láttam. Egy idegent.
– Nahát, Nettie, olyan szép vagy, mint az édesanyám!
Az ajtó felé fordultam és magamra erőltettem egy
mosolyt. Kero állt ott, kicsit kicicomázva, és széles mosollyal. Jól esett a
bók, bár nem éreztem igaznak. Nem láttam magam szépnek olyan kigyúrt
állapotban.
– Keroshane, hát ez meg miféle bók volt?! – tette
csípőre a kezét Ykhar.
– Ilyet nem mondunk egy nőnek!– csapott óvatosan a
fejére Alajéa.
– De miért? – fogta a fejét a fiú. – Az édesanyám
egy nagyon szép nő…
Erre a jelenetre felkuncogtam. Olyan jó barátok
voltak. Kero már korábban mesélt nekem Ykharról, Alajéát pedig említette, de
amikor róluk volt szó, akkor rendesen áradozott. Csak a jókat tudta mondani, és
ha valaki a közelben megjegyzett valami rosszat, akkor kiállt az adott lányért…
Az meg már más téma, hogy amint ránéztek, elrohant. Egy igaz barát volt, és
különlegesnek éreztem magam, hogy én is ilyen kapcsolatban lehetek vele.
– Mehetünk? – lépett elém Kero.
– Még van fél óránk – lepődtem meg. – Hova mennénk?
– Neked korábban ott kell lenned, hogy megbeszéljük
a dolgokat – magyarázta a fiú, majd belém karolt.
– Hát, ahogy óhajtjátok – fújtam ki a levegőt, már
amennyi volt a tüdőmben, majd elindultam Keroval az oldalamon.
Lassan lépdeltem Kero mellett, két okból is. Az
első, hogy nem kaptam levegőt, és a ruha is kényelmetlen volt, a második pedig,
hogy nem akartam menni. Nem akartam, hogy azt mondják, harcos vagyok. Nem
voltam az. Nem tudtam megölni Dazart, mást miért tudtam volna? Miért lett volna
indokom ölni? Egyáltalán miért kellett harcolnom? Kero azt mondta anno, hogy
velem mások a terveik, de akkor mégis, miért volt erre szükség?
A kristályterembe mentünk, ahol Miiko éppen
„kiselőadást” tartott. Különösebben nem csípte ki magát, csak egy rendes
szoknyát húzott, illetve egy bolerót felsőjére. Mondjuk be kell vallanom, neki
nem is kellett semmiféle cicoma, anélkül is szép volt. Halvány bőr, semmi ránc,
tökéletes testalkat, gyönyörű, egyenes haj és a szemei…
– Miiko, megjöttünk! – szólalt meg mellettem
határozottan Kero.
A kitsune csak ekkor fordult felénk. Összevontam a
szemöldökömet. A szemei furcsák voltak. Legalábbis a tekintete. Nem volt olyan
feltűnő, de én már valahol láttam korábban, és pont ezért szúrta ki majdnem az
enyémeket. De mikor és miért…? Miiko biztos észrevette, hogy bámulom, mert
megszűntette velem a szemkontaktust.
– Köszönöm, Kero – biccentett a nő, majd ismét rám
pillantott. – Jobb, ha tudsz pár dolgot, mielőtt elkezdődne. Figyelsz?
A kérdésre biccentettem, majd kihúztam magam. Miiko
nagyon komoly volt. Komolyabb, mint általában. Olyan volt, mint aki rejtegetni
akar valamit. Talán félelmet? Á, viccnek is rossz. Mondjuk, ha engem akarnak
harcosnak, nem is csodálom, hogy retteg.
– Nem Kero oldalán fogsz bevonulni – zökkentett ki
Miiko.
– Miért? – lepődtem meg teljesen.
– Ő az eskütételednél segédkezik majd. Egyszerre nem
válhat ketté, arra senki sem képes – tette csípőre a kezét a róka.
– És akkor most egyedül kell bevonulnom? De… De
akkor mi…? – kezdtem habogni, de Miiko leintett.
– Yahiko kísér be – bólintott egyet.
– Yahiko? – emeltem meg a tekintetem.
– Az én volnék! – kiáltott valaki mögülem.
Kíváncsian fordultam meg és azonnal belém hasított a
felismerés. Ketten fogták le aznap Keenort… Chrome és egy másik fiú. Ahogy
ránéztem tudtam, hogy Ő volt a másik. Szinte kiköpött Chrome volt, narancssárga
szemek, világos bőr, kipirult kerekded arc, farkas farok és fülek, csak annyi
különbséggel, hogy az Ő haja vörös volt és alul fekete. Hosszú ideje voltam már
Eldaryában, de ezekkel a fiúkkal még nem találkoztam. Bár, ahogy utólag
megtudtam, Ők évek óta az Árnyék gárdát erősítik, vagyis nem igen kerülhettem
volna kontaktusba velük.
– Te biztos Nettie vagy – lépett elém. – Már
többször is találkoztunk, de csak futólag. Örülök, hogy végre személyesen is
találkozunk – mosolyodott el.
– Szia – biccentettem illedelmesen, majd kezet
nyújtottam, hogy üdvözöljem, de Ő lehajolt és egy csókot nyomott kézfejemre.
Ideges lettem, és biztos pirultam vagy két
árnyalatot. Nem tudtam, hogy mit is kellene neki mondanom. Annyira furcsa volt
az egész, hisz még sosem kaptam kézcsókot. Vagyis, de, mert Nevra próbálkozott,
de arcon rúgtam és utána nem ismételte meg többször a manővert. Yahiko viszont
más volt. Éreztem, hogy Ő tényleg illemből teszi ezt. Egy középkori történet
részesének éreztem magam.
– Mindent elmondok amire szükséged lesz, gyere! –
kezdett finoman maga után húzni. – Majd jövünk, ha következünk, Miiko!
– Benned ilyen téren jobban megbízom, mint a
bátyádban – bólintott a kitsune.
– Héj! Tisztában vagytok vele, hogy itt vagyok? –
háborodott fel Chrome.
Nyikkanásnyi időm nem maradt, már közrefogott a két fiú
és indultunk is ki a teremből. Nem is igazán értettem, hogy akkor miért is
hívtak be, ezt elmondhatták volna kint is, de már megtanultam, hogy Miiko elég
sokszor nem százas, ennek ellenére a szava szent és sérthetetlen. Végül is, a
legtöbb „nagy hatalmú” a Földön is egy idióta. Bár ott többen vannak és akadnak
kivételek.
– Na, szóval – álltunk meg a folyosón és Yahiko
szembe fordult velem. – Az elején Miiko bemutat mindenkit. Ezután elmondja,
hogy miért gyűltünk ma össze, azután pedig beviszünk téged, esküt teszünk,
aztán kihozunk. Rendben?
– Ezt aztán tömören összefoglaltad – bólintottam,
majd kihúztam magam. – És esküt teszünk? Mert hogy…?
– Mi is ma tesszük le az eskünket – szólalt meg
Chrome. – Tudod, itt spórolni kell az ilyen ünnepségekkel!
– Illetve ha elájulnál a vértől, akkor kivihessünk
az ölünkben – folytatta Yahiko.
– Milyen vértől? – kérdeztem rá ijedten.
– A véreddel kell esküdnöd – közölte tök
természetesen Chrome. – Tudod, felvágod a tenyered és utána megesküdsz. Szépen
összevérezed a ruhádat meg hasonlók – vont vállat.
Csak egy nagyot sóhajtottam. Úgy őszintén, a fene
sem vágyott erre. Felvágni a tenyerem és vérszerződést kötni… És utána hogy
fogom fogni a fegyveremet? Egyáltalán miért szükséges ez? Nem éreztem magam
elég jónak. Esküt tenni? Harcolni egy idegen világért? Na és értem ki harcolna?
Fájt a gondolat, hogy hiába leszek harcos, nem érdeklem többé Őket. Úgy
éreztem, hogy egy senki vagyok Eldaryában.
Lehajtottam a fejem és lassan ballagtam a két fiú
között. Én csak egy ember voltam. Egy kis nyikhaj senki. Megbuktam a próbán. Mégis
mit vártak tőlem? Hogy ha bekerülök a harcosok közé, majd megváltozom? Úgy
éreztem ez lehetetlen. Úgy éreztem, idióták vesznek körül.
XxXxXxXxXxXxXxXxX
A számat lerágtam, ujjaimról a bőrt lekapartam és
egyre jobban fájt a hasam. Ott álltam az ajtó előtt. Odabenn már Miiko jó
negyed órája beszélt valamiről, én pedig vártam hogy bemehessek. Chrome és
Yahiko egy percre nem hagytak magamra, próbáltak viccelődni, bökdöstek és
piszkáltak, hogy beszéljek és mosolyogjak, de nem tudtam. Egy olyan helyzet
előtt álltam, ahonnan nem futamodhattam meg… Akármennyire is akartam. Nem
éreztem kész magam rá… Féltem az eskütől… Féltem, hogy elrontok valamit.
Már csak arra eszméltem, ahogy a két fiú megindul
velem. Annyira elkalandoztam, hogy nem hallottam a nevemet. Próbáltam kihúzni
magam és előre nézni, hogy némi magabiztosságot sugalljak, de ahogy megláttam a
kint várakozó tömeget, legszívesebben csak elájultam volna. Az egy dolog, hogy
sokan voltak a harcnál, de hogy az eskütételnél vagy kétszer annyian… De lehet
háromszor is.
Egyszerűen nem mertem ezek után oldalra pillantani,
csak magam elé, ahol Miikot láttam, de még Ő is biztatóbb volt, mint a tömeg.
Azonban biztos látta rajtam, hogy mire gondolok, mert szigorúan kezdett figyelni.
Mindjárt szimpatikusabb lett a tömeg!
Ekkor Yahiko és Chrome elengedett és kicsit odébb
álltak. A szívem kihagyott egy ütemet. Olyan védtelennek éreztem magam ebben a
pillanatban… A szívem kalapált. Ugyanakkor előtört belőlem valami gyerekes kíváncsiság
is. Hamar felismertem az érzést. Természetes izgalom. Az a fajta, amit a
gyermekek éreznek valami nagy ünnep, vagy fellépések előtt. A tömeg, a
feldíszített terem, és a kiöltözött emberek… Mind-mind felcsigáztak annyira,
hogy izguljak.
– Valkyon Pergolor! Nevra Lafayette! – Miiko
végigtekintett az említett gárdavezéreken, mire előrébb léptek és vigyázzba
vágták magukat.
– Igenis!
– Azt a feladatot kaptam, hogy tegyétek próbára az
újoncokat. Vizsga keretében mérjétek fel, hogy alkalmasak-e Eel szolgálatára. –
Ekkor Miiko tartott egy kis szünetet. A fáklyák fényében, s teljes harci
díszben még tekintélyt parancsolóbb volt. – Kérdezlek most benneteket.
Alkalmasnak találtátok az előttetek felsorakozott három újoncot a szolgálatra?
– Alkalmasnak találtuk!
Valkyon és Nevra teljesen egyszerre feleltek.
Határozottan és fegyelmezetten. Úgy őszintén, az egész olyan érzés volt, mint
egy kedves simogatás. Valkyon alkalmasnak talált engem… Engem, aki nem tudta
megölni azt, akit meg kellett volna. Szívem hevesebben vert és egyre jobban
feloldódtam.
Miiko ismét egy kis szünetet tartott, majd újra
felnézett és tekintetét a miénkbe fúrta. Határozott volt, de mégis… Még mindig
ott motoszkált benne az a furcsa fény, amit korábban láttam… De még mindig nem
jutott eszembe, hogy mi az.
– Őrző… Nem csak egy szó, vagy cím. Ez egy
életforma. Ez nem szakma, amit kitanulhattok és ha egyszer kiöregedtek,
leteszitek az igát. Nem. Őrzőnek lenni kötelesség, áldozat és szolgálat. Nem
csupán a tudásotokat, hanem szíveteket, lelketeket és testeteket és életeteket
ajánljátok fel a menedéknek, minden benne élő emberének és a Kristálynak. Ti
most, kik itt álltok szeretteitek, családotok és barátaitok körében – tárta
szét a karjait a kitsune, majd folytatta. – Ti mind önként veszitek a
vállatokra ezt a terhet. Nem fogok nektek hazudni – bólintott egy kicsi, majd
folytatta. – Őrzőnek lenni néha nagyon nehéz. Rengeteg lemondás, rengeteg
áldozat és rengeteg fájdalom. Nagyon sokszor lesztek olyan helyzetben, amikor
úgy érzitek, hogy nincs helyes út, amikor úgy érzitek, nem bírjátok tovább. De
nem adhatjátok fel! Nem léphettek csak úgy ki. Mert aki egyszer őrző lett, az
örökké őrző lesz.
Ekkor tekintetem a terem jobb sarkába terelődött.
Ott álltak az Obszidián gárda tagjai. A gárda, amibe tartozom… A csapat, ahova
hamarosan kerülök. Éreztem, ahogy Miiko szavai egyre jobban feltüzelnek. Mire
észbe kaptam, már teljesen a hatalmába kerített. Őrző leszek…
– Éppen ezért, hogy eme nehéz időket átvészeljétek,
adunk nektek valamit… - szólalt meg újra Miiko.
Ekkor Ykhar lépett elő Miiko mögül, majd hozzánk
sietett. Először Chromehoz, majd hozzám és végül Yahikohoz. Tenyerembe
pillantottam az ajándékomra. Egy kis darab volt a Kristályból. Hirtelen
köpni-nyelni nem tudtam. A Kristály állítólag nagy veszélyben volt, mégis
képesek voltak három darabot letörni belőle, és…
– Ezeket a darabokat maga a Kristály ajánlotta fel –
szólelt fel ismét a kitsune. – Egy kisdarab belőle, egy kis darab a bizalmából.
Egy emlék arra, ha távol lennétek, akkor is tudjátok, hova valóak vagytok. Most
pedig vegyétek át ezeket az ezüst tőröket!
Nem sokkal később már egy másik lány állt előttem,
majd bátorítóan mosolyogva átnyújtotta a kis fegyvert. Elmosolyodtam rajta.
Olyan kis pici volt, akár egy kés, de gyönyörűen megformálták. Rúnák voltak
belevésve, tűélesre volt élezve és csak úgy ragyogott a fényben. Tudtam mi
következik.
– Aláírásotokkal már a gárdába jutásotok után
megfogadtátok a szabályokat. Most azonban véretekkel esküdjetek is meg rá.
Esküdjetek Eel-re. Esküdjetek a Kristályra. Esküdjetek Eldaryára!
A felharsant kiáltásra mindenki egyenesbe vágta
magát. Annyira hihetetlen volt az egész. Én… Én épp készültem a véremmel
esküdni. És hiába voltunk több ezren a teremben, a légy zümmögését nem lehetett
hallani.
– Vágjátok meg a baltenyereteket, mondjátok a
neveteket, gárdátokat és ismételjétek utánam az esküt. Ne feledjétek,
véretekkel esküsztök, s az esküszegőnek halál jár!
Nyelnem kellett egyet. A véremmel esküdtem
Eldaryára… Egy idegen világra. Tudtam, innen nincs többé visszaút. Éreztem,
hogy kezem megremeg, de ennek ellenére a bal tenyeremhez tartottam, mint a két
fiú. Ekkor Miiko bólintott, és elkezdődött.
– Én, Chrome Nanook, Árnyék gárdás!
– Én, Anette Grace Wilson, Obszidián gárdás! –
hasítottam bele tenyerembe, amiből azonnal kibuggyant a vérem, ám a
lelkesedéstől alig éreztem a vele járó fájdalmat.
– Én, Yahiko Nanook, Árnyék gárdás! – zárta a sort a
másik fiú, majd várakozóan néztünk Miikora.
Miiko ekkor maga elé emelte bal kezét, mi pedig
követtük a példáját. Hármunk vére lassan csöpögött az aranyló padlóra.
– Véremmel ünnepélyesen esküszöm – kezdte a lány, mi
pedig követtük. – Testem pajzs lesz, mely védi a védtelent, s testem fegyver
lesz, mely elűzi a fegyvert. Minden tudásom Eel védelmére fordítom, s ha kell,
halálommal is szolgálom a menedéket. Gárdám titkait ismerem, és őrzöm.
Mindenkori vezetőnek hűséggel és engedelmességgel tartozom. Bajtársaimra
testvérként tekintek, míg az esküt szegőre árulóként.
Nem is fogtam fel, ahogy a szám formálja a szavakat.
Egyszerűen csak mondtam, és komolyan is gondoltam. Volt valami az egészben…
Valami különleges. S ez elég volt ahhoz, hogy hirtelen megváltozzon a
véleményem Eel-ről, és véremmel esküdjek fel rá. Szívem hevesen kalapált és el
sem akartam hinni az egészet. Másfél hónapja még csak egy átlagos diák voltam,
ekkor pedig vérrel esküdő őrző… Mint egy mese.
Ekkor Kero lépett elém a nagykönyvvel, melyet
egyszer már aláírtam. Rá kellett cseppentenem a vérem a korábbi szignómra,
megerősítve, hogy esküt tettem. Igyekeztem minél óvatosabban tenni, hogy a vér
ne lepje be az egész lapot, és nagy nehezen sikerült is csak az aláírásra
cseppentenem. Ekkor a papír egy picit megvillant, majd a nevem mellett egy
narancssárga ékkő jelent meg és csak úgy ragyogott… Ez jelentette azt, hogy
őrző lettem. Ez tette hivatalossá őrzőségem.
Úgy éreztem, hogy hatalmas utat jártam be. Elvégre,
ha jobban belegondolunk másfél hónap egy idegen világba… Hosszas edzések,
csaták és kemény vizsga. Azt hittem mind ez elég ahhoz, hogy azt mondjam,
hosszú utat jártam be. Ám ekkor döbbentem csak rá igazán, hogy ez nem igaz.
Mert az igazi utazás csak most kezdődik…
XxXxXxXxXxXxXxXxX
Mosolyogva fogtam össze a hajam. Az első napom volt
hivatalosan is gárdatagként. Nem is értettem miért mosolygok, hisz annyira nem
akartam ott élni, ekkor mégis… Izgatott lettem a tudattól. Talán végre
beletörődtem. Nem mondtam le továbbra sem arról, hogy egy nap hazamegyek, de…
De egyelőre csak egy álom volt. Valahol reméltem, hogy egy nap beteljesül.
Megigazítottam magamon a felsőmet és végignéztem
magamon. Előttem már az új Nettie állt. Nem találtam már magamban azt a lányt,
aki anno idekerült. Új ember lettem. Már sokkal másabb értékrenddel
rendelkeztem, mint anno. Annyira hihetetlen volt, hogy mennyit változtam. Ekkor
kezem az övemre kötött kristályhoz ért. Bár medálnak volt kialakítva, én inkább
az övemre kötöttem. Az Obszidián gárdások sosem hordhattak kiegészítőket, így
kreatívan kellett elhelyeznünk a kristályt. Én így oldottam meg, felkötöttem a
tőröm mellé.
Ezután a bal tenyeremre pillantottam. Puha géz
takarta a sebet, melyet előző nap hagytam ott. Egy enyhe csípős fájdalmat
éreztem onnan, de annyira nem volt vészes. A hosszas edzések után, és az ott
szerzett sérülések után, egy ilyen vágás már semmi sem volt nekem. Irritálni
mondjuk irritált, de igyekeztem nem foglalkozni vele.
Lassan elfordulva a tükörtől Rose táljához léptem és
megetettem. Familiárisom éppen az ágyamon pihent, nem sokkal korábban tért
vissza egy felderítő küldetésről. Ez volt az Ő dolguk Eldaryában, hogy így
segítsék gazdájukat. Ilyen felfedezőutakról hozhattak vad familiárisokat,
azoknak élelmet, csalikat a befogásukhoz és kisebb ruhadarabokat. Nekem például
Rose nagyon sok virágos karkötőt szerzett, és nem akarom tudni, hogy honnan.
Miután mindennel kész voltam, kiléptem a szobámból
és bezártam az ajtót. A kert felé kezdtem futni, úgy beszéltem meg Chromeal és
Yahikoval, hogy ott találkozunk és onnan indulunk a dolgunkra. Igazából alig
vártam azt, hogy megismerkedjek a harcosokkal…
– Nézd már, csak megérkezett! – kiáltott már
messziről Chrome.
– Bocsánat – lihegtem, ahogy odaértem. –
Elkalandoztam.
– A lényeg, hogy itt vagy – mosolyodott el Yahiko.
– Túl elnéző vagy, tesó – nyögött egyet Chrome.
Én csak mosolyogtam rajtuk. Mindig is szerettem
volna egy testvért, de sosem adatott meg. Bár sokszor úgy éreztem, hogy valahol
van egy testvérem a nagyvilágban, de… hát na, mindenki tudja, hogy ez hülyeség.
Ez a valóság, nem pedig „A két Lotti”.
– Mehetünk? – ugrott fel Yahiko.
– Felőlem igen – mosolyodtam el.
– Várjatok! Itt jön Schwarz! – kiáltott Chrome és az
ég felé mutatott.
Felpillantottam és meglepődtem az előttem nem sokkal
landoló lényen. Olyan volt, mint egy denevér, szürke és zöld volt a nyelve, meg
a fülei belseje… de a szárnyai nem olyanok voltak, mint a rendes denevérnek.
Lepkeszárnyai voltak. Bár nem tudom min lepődtem meg, amikor nemrégiben háromfejű
macskát sétáltattak mellettem, illetve az én familiárisomnak méteres nyelve
volt…
– Ne már, hogy csak virágkarkötőt hoztál, Schwarz! –
nyögött fel a fiú, mire én és Yahiko és felvihogtunk.
– Nézd a jó oldalát, legalább megy a szemedhez –
röhögött a tesója.
– Nagyon vicces – forgatta meg a szemeit Chrome. –
Na, menj még egy küldetésre a tengerpartra. Keress valami értékeset!
Mosolyogva néztem a kis teremtményt, ahogy szárnyra
kap, majd elindul a kijelölt útvonal felé. Mennyivel könnyebb dolga volt, mint
szegény Rosenak. Rose a térdig érő fűben – ha nem magasabban – közlekedett, szó
szerint árkon-bokron át, Schwarz pedig csak elrepült.
Ekkor hangos kiabálás csapta meg a fülünket. Mintha
embertömeg érkezett volna. A fiúkkal egymásra néztünk, majd előre szaladtunk. A
kíváncsiság nagyúr, már megtanultam. Amikor előre értünk, akkor döbbenetemben
földbegyökerezett a lábam. Embertömeg érkezett, igen. De… Nem úgy, ahogy én
gondoltam. Én kereskedőkre gondoltam, vagy valami vándorcirkusz szerűségre, ez
azonban más volt. Sokkal másabb…
… Ezek az emberek menekültek voltak.
Szekereket húztak, azokon gyerekek és idősek
utaztak, valamint néhány csomag, vagy élelem. Az emberek koszosak voltak, s
mind úgy tűntek, mint akik betegek. Soványak voltak, arcuk beesett és olyan
fehérek voltak, mint a fal. Egyszerűen csak nem tudtam hova tenni a dolgot. Oké,
Eldarya nem volt makulátlan, ez tény, de mégis… Eddig egész mesebeli volt… Ez a
látvány pedig egyenesen horrorisztikus. A keserű valóság.
– Ez most… Ez most mi? – nyöszörögtem.
– Bekövetkezett amitől régóta tartottunk.
A hangra azonnal megfordultam és szembe találtam
magam Miikoval. Tekintete határozott volt, mégis homályos. Én pedig valahol
egyre tisztább képet kaptam az egészről.
– Mi történt? – kérdeztem halkan, mire a kitsune
csak sóhajtott.
– Vosa elesett – nézett a szemeimbe a lány.
Ekkor pedig összeállt a kép. Miiko minél hamarabb
leakarta tetetni velünk az esküt, mert létszámhiányban szenvednek a gárdák. A
gárdák, melyek innentől több embert védenek. És Miiko ezt tudta. Bele volt írva
a tekintetébe. A tekintete… Melyben keveredett a csalódottság és a
reményveszteség…
~O*O~
Megtelt szekerek zötykölődtek a poros úton. Némelyiken
emberek, némelyiken holmik utaztak. Akik sétáltak, már a cipőiket eljárták.
Messzi utat tettek meg. Miután hazájuk elpusztult, először Zilánál kerestek
menedéket, ám az hamar betelt, így kénytelenek voltak tovább menni. Nem egy
embert veszítettek el útközben.
A betegek, az idősek és a gyerekek nehezen viselték
a hosszú utat. Ám nem volt megoldható, hogy mindegyikük szekérre üljön. Volt
egy idő, amikor váltogatták egymást az utazók, ám elérkezett az a pillanat,
amikor már nem volt megvalósítható. Nem egy kisgyereknek kellett szüleik
mellett végigjárni a durva és veszélyes utakat.
Az érkezés, megkönnyebbülést hozott. Élelmük szinte
teljesen elfogyott, vizük már nem is maradt érkezésre. Ám ennél fontosabb volt,
hogy tudták, biztonságban vannak. Nem mindenki fért be a házakhoz, nem mindenki
kapott szobát, így volt, akinek sátorban kellett aludnia. Ám még így is jobb
volt, mint a falon kívül a vadonban…
Keenor fejére hajtott kapucnival haladt az emberek
között. Felfordult a gyomra az egésztől… De leginkább Ginzontól. Ő tette ezt
velük. Ő vette el az otthonukat. Ő tette Őket nincstelenné. Ökölbe szorult a keze.
Legszívesebben bemosott volna egyet annak az idiótának. Nem vágyott másra, csak
békére. De az idióta nővére még ezt sem tudta elintézni. Csak átkozott emberi
fattyakat tudott pátyolgatni és…
Babasírásra lett figyelmes. Oldalra pillantott és
egy kis családot talált. Egy férfit… egy nőt… és egy kisbabát. Keenor torkában
gombóc keletkezett. Egy ilyen pici baba túlélt egy ilyen hosszú utat. S még
csak szállásuk sem volt, sátorban laktak. A Kitsune maga sem tudta mi vezérli,
egyszerűen csak közelebb ment a párhoz. Amikor már csak pár lépésre volt, akkor
megállt és figyelte Őket. Fiatalok voltak. Előttük állt az élet. Életet adtak
egy gyermeknek, akinek… Nem is lehet igazi élete. Menekülés és bujdosás… Ez nem
élet.
– Nagyon aranyos kisbaba – szólalt meg hirtelen,
mire a szülők elmosolyodtak. – Mi a neve?
– Hope – szólalt meg az anyuka. – Mindent elvehetnek
tőlünk, de a reményt nem… És ezt Ő adta vissza nekünk. Innen kapta a nevét.
A fiatal kitsune szeme megtelt könnyekkel, miközben
a családod nézte. Remény… A menekültek utolsó értéke. Reménykedni az életben…
Reménykedni a jobban…
Keenor nem hitt benne. Ő már csalódott és vesztett,
hiába reménykedett. S ezért is sajnálta Őket annyira. Mert Ő tudta, hogy amíg
nem győzik le Ginzont, addig a remény francot sem ér. A semmiért meg nem éri
meg reménykedni.
Reméltem, hogy lesz folytatás, és most, hogy ez bekövetkezett, csak annyit tudok mondani, hogy csodálatos, csak így tovább. ^^
VálaszTörlésBocsánat a hosszas várakozásért. A folytatással megpróbálok jobban igyekezni :D
Törléslegyen mégtöbb ilyen jó rész.
VálaszTörlésSzia! Igyekszem velük, ne aggódj :)
TörlésTegnap olvastam eloszor a blogod es oszinten szolva az elozo eldaryas blog utan kesz feludules volt. Imadtam... foleg ahogyan megformazod a jatek alapjan a karaktereket. Mondanom sem kell hogy Nevra... jaj Nevra draga... hat konkreta leestem a szunyogos resznel. Eszmeletlen jo humorod van es ahogyan kitalalod a toltelek sztorikat amiket nem tudunk meg a jatekban. Isteni!!
VálaszTörlésRemelem hamar hozod a kovetkezo reszt mert belehalok a varakozasba. :)
Szia! Köszönöm szépen kedves szavaidat, nagyon jól esnek :) Örülök, hogy tetszik a történetem :)
TörlésTudod, ezt még jóval Eldarya előtt kezdtem írogatni, de mivel hasonló az alapsztori, meg az Eldarya, így összevontam és lett belőle fanfiction. Így került bele Yahiko vagy Keenor. De ha már így fanfiction lett, igyekszem a szereplőknek hasonló személyiséget adni, mint ahogy ChiNoMiko teszi :) Igyekszem a folytatással :)
Szia!
VálaszTörlésEz lett a kedvenc fanfiction-om!(Sőőőt megmerem kockáztatni,hogy az eredetinél is jobb! :) )
Nagyon jól írsz!Nettie tényleg úgy reagál mint ahogy valószínűleg reagálna egy normàlis ember,vagy legalább is aki azt hiszi magáról,hogy az...:)
Amelett,hogy kibaszott jó a történeted(már bocsánat :D ),nagyon választékosan,jól érthetően fogalmazol ami még jobbá teszi az egészet..Mert annál rosszabb nincs,hogy jó lenne a történet de az író nem tudja kifejezni magát ezért az egész mehet a levesbe...
Na szóval 100 szónak is egy a vége,a történeted Szuper és nagyon várom a folytatást! Persze tiszteletben tartom,hogy idő mire megírod.. :)
De megéri várni!
❤️
Szia!
TörlésKöszönöm szépen! Jól esik ilyeneket olvasni :) Bár azt írtad, hogy remekül vázolom a szereplő érzelmeit, mai napig mumusom ezt jól leírni :D Úgyhogy még messze nem olyan jó, mint kellene, de örülök, hogy mindenkinek tetszik ^^
A szókincsem meg igyekszem fejleszteni, mert a régi irományaimtól megtudnék fejelni valamit :D
Köszönöm kedves szavaid, ha minden úgy megy, ahogy akarom, ebben a hónapban folytatás :)
Szia!
VálaszTörlésRégóta követem már a sztori(ai)d, és most pár év elteltével újra olvastam ezt is. Viszont el kell, hogy mondjam, hogy sikerült ugyanúgy, ha nem jobban lenyűgöznöd vele, mint régebben! :D
Az alapkoncepció közepes, a másik világba átkerült lány esete klasszikus, mégis sikerült újszerű köntösben elénk tárnod! A karater ábrázolások az esetek töppségében remekek. Nincs két ugyanolyan szereplő, főként kliséktől mentesen vannak megalkotva. A szóhasználatod egészen jó. A szabad nyelvezttől csak kreatívabb lesz és Nettie humor bombáitól csak még sokoldalúbbá válik a karakter. A tájleírás a főépülettől eltekintve lehetne gazdagabb. Az olvasó szeretne több mindent megtudni a környezetéről, ami többől áll, mint hogy van egy Cseresznyefa és egy erdő. A csata jelenetek koeográfiája valóságosnak hat, az olvasó beleélheti magát a küzdelembe. Maga Nettie pedig az egyik kedvenc Női karakteremmé vált. :3 Empatikus, sok oldalú, foglalkozik a barátaival és környezetével, általában hamarabb, mint saját magával..., ami sokszor bajba is sodorja. Viszont hamar feltalálja magát, nagyon ritkán hezitál, a belsővívódásai pedig nagyon élet szerűek. Hatalmas karakter fejlődésen ment keresztül. Talán túl nagyon is... a gyors alkalmazkodás ugyan benne van a természetében, de kb. másfél/két hónap leforgása alatt ennyi mindenen átmenni soknak hat nekem egy kicsit, de ez csak az én véleményem, nem pedig tény. :D Mindezekből pedig az jön le nekem, hogy nagyon összeszedetten és céltudatosan írsz!
Alig várom a folytatást, ne húzd sokáig légyszi (!), addig is minden jót! :D
Üdv,
V